Lassan nyilvánvalóvá válik, hogy a legnagyobb babonáink egyike az elme különválasztása a testtől.
Ez nem azt jelenti, hogy be kellene ismernünk: csak test vagyunk, semmi több; azt jelenti, hogy egészen új elképzelést kell alkotnunk a testről.
Mert ha a test különvaló az elmétől, akkor az nem más, csak amolyan porhüvely.
Ha azonban elválaszthatatlan az elmétől, a test már egészen mást jelent, és még nincs megfelelő szavunk egy egyszerre szellemi és anyagi világ megnevezésére.
Nem sok jóra vezetne, ha szellemi-anyaginak neveznénk, hiszen ez nagyon szerencsétlen összekapcsolása volna két olyan szónak, melyeket ellaposított a hosszú elválasztás és szembenállás. Azonban legalább remény látszik arra, hogy elvethessünk minden olyan elgondolást, mely megkülönböztet valami szellemit, és valami anyagit. „Valami” – ez a szó egy alaktalan masszát jelöl, amikor az érzékek még nem elég élesek a mintázat felismeréséhez. Az anyagi és szellemi valami elgondolásának alapja az a hamis analógia, mely szerint a hegyek kőből, a tölgyek fából, az elme szellemből van, csakúgy, mint ahogy a korsó agyagból. Úgy tűnik, az élettelen anyagnak külső intelligens energiára van szüksége, hogy alakot öltsön. Csakhogy már tudjuk, az anyag nem élettelen. Kezdjük megtanulni, hogy az anyagot, akár szerves, akár szervetlen, energia mintázataként lássuk – nem úgy, mintha valamiből volna, hanem egy energikus mintaként, mozgó rendszerként, aktív értelemként.
A felismerést, mely szerint elme és test, alak és anyag egy, ősi szemantikai zűrzavar és pszichológiai előítéletek akadályozzák meg.
Mert a közgondolkodás szerint minden minta, forma vagy szerkezet valamiből való alak, mint az agyagból való korsó. Nehéz felismerni, hogy ez a „valami” ugyanolyan tünékeny, mint az éter, melyben az egykori feltételezések szerint a fénynek kellett volna utaznia, vagy a mesebeli teknős, melyről egykoron azt gondolták, a hátán hordja a világot. Ha valaki valóban megérti ezt a gondolatot, különösen szívderítő felszabadulást tapasztal meg, mert a valami súlya lehull a válláról, és járása kevésbé lesz görnyedt azután.
Az elme és a test kettőssége talán annak ügyetlen magyarázatából ered, hogyan irányítja önmagát egy intelligens szervezet.
Logikusnak tűnik a gondolat, hogy különválasztjuk az irányító részt az irányítottól. Ily módon a tudatos akarat szembekerült az akaratlan vágyakkal, az ész az ösztönökkel. Szépen megtanultuk, hogy az irányító résszel, az elmével azonosítsuk magunkat, és hogy egyre inkább csak porhüvelyként tekintsünk az irányított részre. Így elkerülte figyelmünket, hogy a szervezet, mint teljes egész, mely nagyrészt tudattalan, csak felhasználja a tudatot és az észt, hogy informálja és irányítsa önmagát. Úgy gondoltunk tudatos énünkre, mintha csak egy magasabb világból ereszkedett volna alá, hogy megszállja a porhüvelyt. Nem vettük hát észre, hogy ugyanazon alakító folyamat működése, mint az idegek, izmok, erek és csontok rendszere – egy olyan finoman rendezett (tehát intelligens) struktúra, melyet a tudatos gondolkodás még leírni is képtelen.
Az irányító és az irányított rész merev elválasztása önmagát irányító lényből önmagát frusztrálóvá tette az embert, és a történelmét behálózó konfliktusok és önellentmondások sorozatában öltött testet. A szétválás után a tudatos én saját céljait kezdte szolgálni, ahelyett, hogy a szervezet céljain ügyködne, mely teremtette őt. Pontosabban a tudatos intelligencia törekvése az lett, hogy saját, elkülönült céljait valósítsa meg. Azonban, ahogyan azt később látni fogjuk, nem csak az elme függetlensége a testtől illúzió, de a test alávetettsége is az elme saját elképzeléseinek. Csakhogy az illúzió nem kevésbé valóságos, mint a hipnotikus hallucinációk, és az emberi lény valóban frusztrálja önmagát viselkedésmintáival, melyek felettébb összetett, vad körpályákon mozognak. Az eredmény egy olyan kultúra, mely az életöröm helyett egyre inkább a mechanikus rendet szolgálja, és mely önpusztításra hajlik, ahelyett, hogy minden egyes tagjának ösztöneire hallgatna.
Úgy hisszük tehát, hogy az elme uralja a testet, és nem a test irányítja önmagát az elmén keresztül.
Innen hát a megrögzött előítélet, miszerint az elme mindenfajta fizikai segítség nélkül működik – a mikroszkópok, távcsövek, kamerák, mérlegek, számítógépek, könyvek, műtárgyak, ábécék és mindazon dolgok ellenére, melyek nélkül valószínűtlen, hogy létezne egyáltalán szellemi élet. Ugyanakkor mindig is volt legalább egy halovány érzés, miszerint elkülönült elmének, léleknek, egónak gondolni magunkat nem teljesen helyénvaló. Ha valaki önmagát bármi kevesebbnek gondolja, mint szervezetének egésze, fél ember, vagy még annyi sem. Elzárja önmagát attól, hogy lénye teljességében legyen a természet része. Ahelyett, hogy a test volna, teste van neki. Ahelyett, hogy élne és szeretne, túlélési és fajfenntartási ösztönei vannak. Megtagadja őket, ezért rossz szellemek, vagy beleköltözött démonok módjára irányítják őt.
Az érzés, hogy valami sántít ezzel az egésszel, egy olyan ellentmondást eredményez, mely minden civilizációra jellemző. Az egyszerre jelen lévő két vágyat: megőrizni önmagunkat és elfelejteni önmagunkat. Íme az ördögi kör: ha elkülönülve érezzük magunkat szervezetünktől, kényszerítve érezzük magunkat a túlélésre; a túlélés – vagyis a napi munka – feladattá válik, és teherré, mert nem veszünk részt benne teljesen; mivel nem pontosan úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretnénk, egyre csak reménykedünk, hogy majd jobb lesz, hogy majd több időnk lesz, és még inkább kényszerítve érezzük magunkat, hogy tovább csináljuk. Amit a tudatunknak nevezünk nem más, mint a szervezet összezavartságának érzése, egy olyan állapotban, mintha a gázt és a féket egyszerre nyomva próbálnánk vezetni. Ez természetesen igen kellemetlen érzés, amit legtöbben el akarunk felejteni.
Berúgni, szórakozásba feledkezni, vagy az olyan természetes transzcendentális eszközök, mint a nemi közösülés – ezek önmagunk elfelejtésének alantas módjai. A magasztos módszerek közé tartozik a művészetek űzése, a társadalmi tevékenységek, a vallási miszticizmus. Ezek az eszközök azonban ritkán sikeresek, mert nem számolják fel az alapvető hibát: a kettéosztott ént. A magasztos módok még tetőzik is a bajt, mert követőik büszkék arra, hogy teljesen szellemi tevékenységbe feledkeznek – még ha a művész használ is festékeket vagy hangokat, a társadalmi idealista anyagiakat adományoz és a vallásos is használ szentségeket és rituálékat, vagy olyan fizikai eszközöket, mint a böjtölés, a jóga légzőgyakorlatok, vagy a dervistánc. Eme fizikai segédeszközök alkalmazása mögött egy egészséges ösztön rejlik, mint ahogy a misztikusok is gyakran kifejezik, hogy Istenről tudni nem elég: az én átváltozása csak Isten felismerésén vagy átérzésén keresztül lehetséges. A rejtett titok az, hogy a rosszul működő ember nem javítható meg olyan felszínes módszerrel, mint a gondolkodásmód megváltoztatása elkülönült elméjében. A szervezet működésének kell változnia; önmagát frusztrálóból önmagát irányítóvá kell lennie.
Hogyan valósítható ez meg? Az egyértelmű, hogy az elme, a tudatos akarat semmit nem tehet, egészen addig, amíg elkülönültnek érződik a teljes lénytől. Ám ha máshogy volna, már nem is kellene semmit tenni! Néhány keleti guru, bölcs és nyugati pszichoterapeuta talált – meglehetősen megerőltető – módszereket, melyekkel a szervezet becsapható, rávehető arra, hogy egyesítse önmagát. Ez többnyire egyfajta dzsú dó, vagyis „szelíd út”, amely azáltal dönti meg az önfrusztrálás folyamatát, hogy logikus és abszurd végletekig fokozza azt. Mindenekelőtt a zen útját kell megemlítenünk, valamint esetenként a pszichoanalízist. Valahányszor ezek a módszerek sikerrel járnak, nyilvánvalóan látszik, hogy több történt a tanítvány vagy a paciens gondolkodásmódjának megváltozásánál. Érzelmileg és fizikailag is különböző lett, egész lénye másként működik.
Régóta tudom, hogy a keleti „miszticizmus” bizonyos formái – különösen a taoizmus és a zen buddhizmus – az univerzumot nem osztják ketté anyagi és szellemi félre, és nem az a céljuk, hogy egy olyan tudatállapotot érjenek el, melyben az anyagi világ feloldódik egy osztatlan, testetlen fényességben. A taoizmus és a zen egyaránt a relativitás filozófiáján alapszik, de ez nem egyszerű spekulatív filozófia. Ez a tudatosságnak egy olyan tana, melynek eredményeképp minden dolgok és események kölcsönös összekapcsolódása állandó érzéssé válik. És ez az a tudatosság, melyre ráépül a szokásos, mindennapi tudatosságunk, melyet a buddhista filozófia avidyának, vagyis tudatlanságnak nevez, mert a különbségeknek szenteli minden figyelmét, és nem veszi észre a hasonlóságokat. Nem látja például, hogy elme, forma, alak és tér ugyanolyan elválaszthatatlan egymástól, mint előoldal és hátoldal, sem azt, hogy az egyén és az univerzum olyannyira összefonódnak, hogy a kettő egy test.
Ez egy olyan nézőpont, mely a miszticizmus sok más fajtájától eltérően nem tagadja a fizikai különbségek létezését, inkább az egység kifejeződését látja bennük. A kínai festmények jól mutatják ezt, amikor a fa és a szikla nem a háttér előtt, hanem a háttérrel együtt jelenik meg. A papír azon részei, melyeket nem érintett az ecset, egyenrangú részei a festménynek, nem puszta háttérként szolgálnak. Ugyanezen okból válaszolja egy zen mester minden kérdésre, melyet az egyetemessel és a végsővel kapcsolatban tesznek fel neki: „A ciprusfa az udvaron!” Robert Linssen kifejezésével élve, ez nem más, mint spirituális materializmus. Egy olyan nézőpont, mely sokkal közelebb áll a modern tudomány relatív felfogásához és mezőelméleteihez, mint bármilyen vallásos természetfölöttiséghez. Azonban míg a relatív univerzum tudományos megértése még nagyban elméleti, ezekben a keleti diszciplínákban közvetlen tapasztalatként jelenik meg. Lehetséges tehát, hogy a világ közvetlen tudatos észlelésének szintjén nagyszerű párhuzamot jelenthetnek a nyugati tudománnyal.
Mert a tudomány azt a mindennapos feltételezést követi, hogy a világ különálló dolgok és események összessége, és ezeket a részleteket próbálja a lehető legalaposabban és legpontosabban leírni. A tudomány legfőbb jellemzője analitikus volta, ezért logikusnak tűnik, hogy a dolgok leírásához minél jobban szét kell szednie azokat. Kísérleteit körültekintően izolált körülmények között végzi, minden lehetséges befolyást kizárva, mely nem mérhető, vagy nem irányítható – mint amikor a zuhanó testeket vákuumban vizsgálják, hogy kizárják a levegő súrlódását. Ám éppen emiatt a tudós mindenki másnál jobban tudja, a dolgok mennyire elválaszthatatlanok egymástól. Minél jobban próbálkozik, hogy minden külső hatást kizárjon a kísérletből, annál inkább fedez fel újakat, melyeket korábban nem is sejtett. Minél pontosabban próbálja mondjuk egy részecske mozgását leírni, annál részletesebben kénytelen leírni a teret is, amelyben mozog. Ha a dolgokat pontosan el akarjuk határolni egymástól, felismerjük, mennyire szétválaszthatatlanul kapcsolódnak egymáshoz. A tudomány tehát túllép a mindennapi gondolkodáson, melyből kiindult, és úgy kezd beszélni dolgokról és eseményekről, mint azon „mezők” tulajdonságairól, amelyekben megjelennek. Ez azonban nem más, mint elméleti megfogalmazása annak, amit ezek a keleti „miszticizmusok” közvetlen tapasztalatként kínálnak. Ahogy ezt tisztáztuk, megteremtettük az alapot Kelet és Nyugat gondolatainak összekapcsolásához, mely igen gyümölcsözőnek bizonyulhat.
A gyakorlati nehézség abban rejlik, hogy a tao és a zen olyan nagymértékben épít a távolkeleti kultúrára, hogy nagyon nehéz a nyugati igényekhez igazítani. Például a keleti tanítók azt az ezoterikus és arisztokratikus hagyományt követik, hogy a tanítványnak a nehezebbik úton kell elsajátítania mindent, vagyis úgy, hogy saját maga fedezi fel. Néhány elvetett célzástól eltekintve, a tanító egyszerűen csak elfogadja, vagy visszautasítja, amire a tanítvány jutott. Nyugaton azonban a demokratikus, közérthető tanítás a szokás, mely szerint a tanítványnak meg kell kapnia minden lehetséges információt és segítséget, hogy az anyag elsajátítása minél könnyebb legyen. Valóban a tan ellaposodásához vezet ez az utóbbi megközelítés, ahogy a puristák állítják? Ez attól függ, milyen tanról van szó. A matematika tanításában bizonyára célravezető a nyugati módszer. De a tao és a zen által véghezvitt tudatátformálás sokkal inkább hasonlít egy hibás látásmód kijavítására, vagy egy betegség meggyógyítására. Nem arról van szó, hogy újabb és újabb tényeket tanulunk és készségeket sajátítunk el, hanem inkább elhagyjuk rossz szokásainkat és vélekedéseinket. Ahogy Lao-ce megjegyezte: „A bölcs nap mint nap újat tanul, a taoista nap mint nap felejt.”
A tao vagy a zen távol-keleti gyakorlata tehát egy olyan folyamat, amelynek során a nyugati ember szándékosan emelt falakkal fog szembetalálkozni, melyek a haszontalan kíváncsiság vagy a rossz nézőpontok ellen emeltettek, és arra kényszerítik a tanítványt, hogy hamis nézeteit szisztematikusan és következetesen nyilvánvaló képtelenségekké redukálja. Az összehasonlító miszticizmus tanulmányozásakor fő célom volt, hogy átvágjam magam ezeken a kerítéseken és meghatározzam azt a mögöttük rejlő pszichológiai folyamatot, mely az észlelés megváltozásához vezet, és ahhoz a felismeréshez, hogy énünk egy a világgal, nem különvaló tőle. Talán elértem némi sikert abban, hogy nyugati módszerekkel jobban elérhetővé tegyem ezt a fajta tapasztalást. Ezért hát egyszerre vagyok fellelkesülve és zavarban a nyugati tudomány olyan eredményeinek láttán, melyek szinte megdöbbentően könnyű eszközöket kínálnak a világ egyetemességének meglátására mindazok számára, akik a hagyományos módszerekkel mindeddig hiába próbálkoztak.
A nyugati tudomány géniuszának egyik jellegzetessége, hogy egyszerűbb és logikusabb módszereket talál olyan feladatokra, melyek korábban munkaigényesek vagy nehezen kivitelezhetők voltak. Gyakorta nem szisztematikus kutatás, hanem a véletlen vakszerencse vezet el egy felfedezéshez, de azután a rendszeres vizsgálatok következnek. A gyógyszerészet területén például a tudósok a javasemberek, olyan gyógyító szereiből vonták ki az orvosság eredeti hatóanyagát, mint a szalamandrafőzet, fekete üröm, porrá tört koponya, szárított vér. A tiszta gyógyszer biztosabban gyógyítja a betegséget, de nem biztosítja az állandó egészséget. A páciensnek változtatnia kell az életmódján vagy az étkezési szokásain, melyek sebezhetővé tették a betegséggel szemben.
Lehetséges tehát, hogy a nyugati tudomány szolgálhat olyan orvossággal, mely legalább egy indító lökést adhat az emberi szervezetnek, hogy megszabadítsa magát az önellentmondásból? A gyógyszert természetesen szükséges lehet más eljárásokkal támogatni – pszichoterápiával, „spirituális” tanokkal, és alapvető életmódbeli változásokkal – azonban úgy tűnik, minden beteg személynek szüksége van egy kezdőlökésre, mely elindítja őt az egészséghez vezető úton. A kérdés egyáltalán nem abszurd, ha figyelembe vesszük, hogy nem csak az elme, hanem a szervezet betegségéről van szó, az idegrendszer és az agy alapvető működéséről. Létezik olyan gyógyszer, mely átmenetileg biztosítja az egység érzését, azt, hogy egyek vagyunk önmagunkkal és a természettel, ahogy azt a biológusok elméleti ismeretei sugallják? Ha igen, egy ilyen élmény segíthet abban, hogy felismerjük, mit kell tennünk a teljes és állandó egyesülés eléréséhez. Ha nem is több, de Ariadné fonalának kezdőpontja lehet ez, mely kivezet minket az útvesztőből, melyben gyermekkorunk óta bolyongunk.
/Alan Watts: Az öröm kozmológiája