A kezdőmunkánk során, gyakran túl sokat próbálunk egyszerre elvégezni. Az erőfeszítéseink szétszóródnak és az energiánk gyorsan elpazarolódik  Fegyelmeznünk kell magunkat, hogy javítsunk az erőfeszítéseink minőségén és hatásosságán úgy, hogy először összesűrítjük őket.

A kezdőmunkánk során, mivel izgatottak vagyunk a kilátásokat illetően, egyszerre túl sok mindent próbálunk tenni. Az erőfeszítéseink, a gyakoriságuk miatt, gyengülnek és nem lesznek hatékonyak.

A figyelmünk ide-oda kalandozik, vagy sok belső és külső hatásnak köszönhetően elterelődik, és úgy tűnik, nincs túl sok akaratunk ahhoz, hogy felébresszük a gépezetet komoly munka-erőfeszítéseink ellenére.

A figyelmünk szétszóródik, ha túl sok feladattal dolgozunk és ragaszkodunk ahhoz, hogy egész álló nap a munka-erőfeszítésekre pazaroljuk az energiánkat.

Összesűríthetjük az erőfeszítéseinket a nap során egyetlen hatalmas erőfeszítésbe, minden nap egyetlen meghatározott időpontban, amíg hatalmat nem nyerünk felettük.

Ha csak egyetlen egy dolgot vihetnénk magunkkal egy lakatlan szigetre, annak az emberi biológiai gépezet felébresztésére irányuló módszernek kell lennie. Semmi másra nem lenne szükségünk ahhoz, hogy kihasználjuk az emberi biológiai gépezetben leélt élet összes lehetőségét. Ezzel a módszerrel, amely nem igényel speciális külső körülményeket, minden, az emberi lény számára lehetséges dolgot véghez tudunk vinni.

Ha be lennénk zárva egy szobába, amelyben csak egy szék van, fehér falak, és egy csupasz villanykörte, sőt, ha csak egy hal lennénk a tartályban, akkor is tudnánk végezni a munkánkat, ha tisztában lennénk azzal, hogyan kell felébreszteni a gépezetet speciális feladatok nélkül.

Még ha a gépezet magatehetetlen is lenne az ágyban, akkor is megmaradnának a gépezet percepciói, emlékei, és érzékelései, és amíg megvan a gépezet maga, minden megvan, ami a lehetséges evolúciónkhoz kell.

Ha megértjük a gépezet percepcióit, állapotait és érzékeléseit, akkor tudni fogjuk, hogy ébren van vagy alszik, és ha tudnánk, hogyan kell, akkor cselekedhetnénk erre az információra támaszkodva úgy, hogy a figyelmünket a gépezetre irányítjuk, az állapotára és kondíciójára való tekintet nélkül, hogy felébresszük a gépezetet, és kihasználjuk a transzformációs funkcióit.

De a legfontosabb az, hogy ha megpróbáljuk felébreszteni a gépezetet, semmit sem szabad ezzel egy időben csinálnunk. Egy hamisítatlan, hermetikus pecsétet kell tennünk arra az időre, amit erre az erőfeszítésre szántunk. El kell határoznunk, hogy ebben az időszakban nem tűrünk el semmilyen megzavarást.

Ez a szilárd eltökéltség, amely nem tűr semmilyen kivételt, az egyetlen fegyelem, amire most szükségünk van.

Még a gyakorlatlan figyelemmel is bárki képes lehet félretenni napi öt percet, amely alatt semmi nem zavarja meg vagy vonzza a figyelmet – semmi külső aggodalom, üzleti gondok, a napi problémák előrelátása, ideges nyugtalanság, zaklatottság, napi problémák, érzelmi kitörések, veszekedések, mulatás, szórakozás – csupán napi öt percre!

Amikor elkezdjük, kijelölünk egy meghatározott, nagyon rövid időszakot, amiről tudjuk, hogy megzavarások nélkül fog telni. A munkaidő besűrítése mindössze öt percbe azt a célt szolgálja, hogy segítsen kivonni az egész napi erőfeszítésnek a lényegét.

A nagyon rövid, de meghatározott ideig tartó munka olyan, mintha egy támaszpontot, egy hídfőállást létesítenénk idegen területen.

Bizonyos értelemben, egy támaszpontot alakítunk ki a Negyedik Dimenzióban, abban reménykedve, hogy egy nap majd kiépítünk egy kolóniát ebben a furcsa új világban.

Nem szabad többet harapnunk le, mint amit meg tudunk rágni, különben a támaszpont elbukik. Nem szabad megpróbálnunk túl sok mindent csinálni egy időben, ha eredményeket akarunk elérni.

Ha egyszerre túl sok különböző vonalon haladunk, összezavarodunk, a munkánk elveszti az erejét, és az erőfeszítésünk elveszti hatásosságát.

Minden nap félre kell tennünk ugyanazt a meghatározott időszakot, másodpercre pontosan – akkor tudni fogjuk, hogy minden nap egy bizonyos időmennyiséget munkára fordítunk – és csak azt a rövid időt – amely időszak alatt meg kell próbálnunk felébreszteni a gépezetet, semmi másra nem gondolva, semmi mást nem téve, semmi más miatt nem aggódva.

Ha ez az időszak nem túl hosszú, akkor a teljes, nem szórakozott, nem elkalandozó figyelmünknek képesnek kell lennie haladéktalanul erre az erőfeszítésre összpontosítani.

Az ilyen időszakok közben, amikor erőfeszítéseket teszünk napról napra, nem szabad megengedni magunknak, hogy a gépezet felébresztésén dolgozzunk, még véletlenül sem. Meg kell engednünk a gépnek, hogy féktelen életet éljen, bármit megtehessen, amit csak akar, de a munka időszaka szent, szent és sérthetetlen, megszeghetetlen. A támaszpontot mindenféle megzavarástól óvnunk kell, ha abban reménykedünk, hogy tért hódíthatunk.

Ez akkor működik a legjobban, ha megegyezünk magunkkal, hogy ezt a támaszpontot ugyanabban az időpontban tartjuk meg, minden nap, kivétel nélkül. Nem szabad elveszíteni a Negyedik Dimenziót a lábunk alól azáltal, hogy akár csak egyetlen napra is elkóborlunk a támaszponttól, vagy kénytelenek leszünk újra kezdeni, nem ugyanattól a ponttól, ahonnan kezdtük, hanem lentebbről, mert komoly gyengeséget mutattunk ki.

Mivel mindössze öt percbe sűrítjük az erőfeszítésünket, növeljük az erőfeszítésünk hatásosságát. Végtére is, minden nap marad huszonhárom óra ötvenöt perc és négy másodpercnyi időnk arra, hogy összegyűjtsük az energiát ehhez az egyszeri ötperces erőfeszítéshez, ha nem pocsékoljuk az energiánkat izgés-mozgásra, idegeskedésre, aggódásra, szorongásra, bizonytalankodásra, hiúságokra, élénkítő játékokra, és más negatívumokra.

Minket az erőfeszítés hatékonysága érdekel.

Természetesen, ez alatt a bosszantó ötperces munkakötelesség alatt, sok mindent hiányolni fogunk a megszokott életmódunkból, de fel kell tenni magunknak azt a kérdést, hogy melyik élet a fontosabb – melyik élvez elsőbbséget számunkra – és amelyik a magasabbrendű, legyen az a munkánk, vagy a megszokott életmódunk, onnantól kezdve csak azt kell folytatnunk, és feladni a másikat.

Módot kell találnunk arra is, hogy fizethessünk – értékelhessük – azért az értékes napi öt percnyi munkáért. Végül is, csak napi öt percet szándékozunk engedélyezni magunknak és nem többet a gépezet felébresztésére.

Módot kell találnunk arra, hogy értékelni tudjuk ezt az időt, ugyanúgy, ahogy értékeljük a pénzt, akár tudatában vagyunk ennek, akár nem. Módot kell találnunk arra, hogy fizethessünk ezért az időért – főleg ha nem a munkánkra használjuk, még ha nem is profitálunk belőle, mert az energiánkat más gondokra pazaroltuk, vagy felőrlődtünk az aggódásban, nyugtalanságban vagy negatív érzelmekben.

A huszonhárom óra ötvenöt perc és négy másodperc során olyan csalódottak leszünk, amiért nem szabad a gépezet felébresztésén dolgoznunk, hogy a csalódottság dinamóként fog működni, növelve a Negyedik Dimenzióban lévő támaszpontunk hatékonyságát, létrehozva az erőt a hajnali támadásunkhoz.

Ez nem jelenti azt, hogy nem kell visszafognunk a negatívság kitöréseit.

Az első számú szabályunk a munkánk során az, hogy nem engedhetjük meg magunknak a negatív megnyilvánulást. A negatív megnyilvánulások visszatartása a belső alkímiai tűz felhalmozása céljából bevált norma egy munkaközösségben, és a stresszel kapcsolatos betegségek, amelyek elkerülhetetlenül megjelennek, csak újabb kockázatai annak, ha a gépezet felébresztésén dolgozunk.

Mivel az erőfeszítésünk hatékonyságát próbáljuk növelni, tisztelnünk kell egymás akkumulátorát, egymás tároló kondenzátorát. Energiát gyűjtünk a következő napi ötperces munkához.

Nem szabad kimerítenünk egymás munkaerejét.

Általában úgy raboljuk egymás munkaenergiáját, hogy másokat is belehúzunk a saját negatív állapotunkba.

Még ha nem is vesszük el mások munkaenergiáját közvetlenül, kikényszerítjük belőlük, azáltal, hogy kényszerítjük őket arra, legyenek résztvevői a mi negatív állapotunknak.

Ez az érzelmi megerőszakolás egyik formája.

Tisztelnünk kell egymás képességét az erő felhalmozására, a lehető legnagyobb hatékonyság összegyűjtésére; ez az egyetlen stratégia, amire szükségünk van a munkánk során.

A lopás és az erőszak bűncselekmény egy személy munkája ellen. Ha ezt magunkkal tesszük, akkor saját magunkat erőszakoljuk és lopjuk meg. A negatív viselkedésünk komoly következményeinek sokkoló felismerése segíthet nekünk abban, hogy megszerezzük az ahhoz szükséges mesterséges akaratot, hogy ne felejtsük el a gépezet felébresztésére irányuló szándékunkat.

Ebben az időszakban munka-naplót fogunk írni, megörökítjük a gépezet akaratával vívott küzdelmünket. Ez a napló kötelező, ez alól senki sem kivétel. A naplóban feljegyzések lesznek arról, hogy mi volt és mi nem volt hatékony, mi az, amiről azt gondoljuk, hogy működött, stb.

Ha már létrehoztuk a támaszpontot, beljebb nyomulhatunk a Negyedik Dimenzióba. Gondolhatjuk magunkról azt, hogy a megszálló erőkhöz tartozunk, és az invázió előtti utolsó eligazításon veszünk részt a partraszállás (D-Day) előtti estén.

Mindegyikünk a Negyedik Dimenzión fog partra szállni, elfoglal egy ötperces területet, és erős támaszpontot hoz létre. Ha létrehoztuk a támaszpontot, és stabilizáltuk a helyzetet, elkezdjük kiszélesíteni a hadműveletet; koordináljuk a megszálló erőket és összekötjük a támaszpontjainkat, aztán még beljebb nyomulunk a Negyedik Dimenzióba.

Persze mindig vannak veszteségek; az inváziók során a legtöbb veszteség mindig a parton keletkezik.

A nap maradék részében, amikor nem a gépezet felébresztésén dolgozunk, tanulmányozhatjuk a gépezetet, kiértékelhetjük a gépezet alvását, és felmérhetjük mennyire lesz nehéz tovább bővíteni a támaszpontunkat az ellenséges területen.

Gyakran vannak a gépezetnek érzelmi viharai?

Nagyon mélyen alszik?

Mennyire hű a szokásaihoz?

Megfigyelhetjük a gépezetet teljes őrjöngése közben, és első ízben jöhetünk rá, hogy végül, egy nap, előbb vagy utóbb, dühöngés közben kéne felébresztenünk a gépezetet, bármelyik pillanatában.

Kihasználhatjuk az időnket arra, hogy elkezdjük kiértékelni a gépezet alvását, a gépezet életét, hogy mennyi akaratot fog erőltetni a helyzetre, mennyire nehéz a terep.

Valószínűleg már van elképzelésünk arról, hogy mely területek és mely állapotok lesznek nehezek.

Mint egy általános gyakorlati szabály, minél jobban rákényszeríti akaratát a gépezet a helyzetre, annál ellenállóbb lesz a felébredésével szemben.

Ami ennél rosszabb, ha ez egyszer már megtörtént, valószínű, hogy a gépezet életében még nagyon sokszor fogunk találkozni ugyanazzal a tereppel.

Töltsük a napot azzal, hogy kiértékeljük a gépezet alvását, és azt, hogy mennyire lesz nehéz dolgunk, feltéve magunknak a kérdést, ‘Nos, mennyire lesz nehéz felébreszteni a gépezetet ebben a helyzetben? Milyen problémák elé fog állítani a gépezet?’

Bizonyos értelemben, katonai hírszerzői jelentéseket gyűjtünk, hogy kibővíthessük a támaszpontunkat, azzal a céllal, hogy végül kiterjeszthessük a megszállást. Amíg korábban arra gyűjtöttünk bizonyítékot, hogy az invázióra szükség van, most hírszerzői adatokat gyűjtünk, olyan információkat, amelyeket felhasználhatunk arra, hogy kiterjeszthessük a Negyedik Dimenzió megszállását.

Ne felejtsük el, hogy a mostani célunk létrehozni egy támaszpontot, és ugyanakkor tanulmányozni a gépezet tevékenységeit – összegyűjteni a szükséges információkat a támaszpont kibővítésére és kiterjesztésére.

Ez nem vicc. Minden nap öt percen át szó szerint területet fogunk foglalni egy másik dimenzióban, egy olyan dimenzióban, amelyről abszolút semmit nem tudunk.

Lényegi önmagunk egyetlen fegyvere a figyelem akarata.

Kis fegyver, kényes fegyver, de huzamosabb periódusban nagyon hatékony fegyver. Gyengéd, de ugyanolyan feltartóztathatatlan, mint az óceán hullámai egy sziklán.

Végül mindegyik szikla porrá lesz. Pusztán a víz gyengéd, de szüntelen tevékenységének köszönhetően. A lankadatlan figyelem tevékenységének ugyanígy képes még a Gibraltár sziklát is porrá őrölni, előbb vagy utóbb…legtöbbször utóbb, de ez a helyzet az összes nem katartikus módszerrel.

Végül az idő minden szemet felőröl.

Csak a lankadatlan figyelem kérlelhetetlen ereje ébresztheti fel a gépezetet a lassú halálából. A felébredés tűzként fog terjedni a lankadatlan, gyengéd, de kérlelhetetlen figyelem kíséretében, ugyanúgy, ahogy a legnagyszerűbb geológiai képződések adnak végül zöld utat a szél és a víz kérlelhetetlen tevékenységének.

Ha megértjük ezt az egyszerű elvet, akkor értjük a zen lényegét. Az egyetlen fegyverünk, ami megvan vagy kellhet, az a gépezet alvásának enyhe eróziója a figyelem szelének és vizének kérlelhetetlen nyomása alatt.