Egyik este olvasgattam, eltöprengtem, elgondolkodtam… a közelgő tavaszról.. a változásokról… egy könyv felett, egy pohár borral a kezemben. És eszembe jutott, hogy mennyi minden változott bennem, körülöttem, viszonyaimban az elmúlt években. És mennyi minden nem. No persze az „évtizedes elképzeléseim” sem… 🙁
Vagyis azért hébe-hóba „kiborultam”, mikor hirtelen szétestek „mindennapos elképzeléseim”, de persze ezek különben is csak az évtizedek, évek óta ikszszer ledarált „kezdeti elképzelések” ismétlései… Aztán persze sajgott a lelkem, és hatalmas űr támadt… Ez már elmúlt, már „nem borulok ki”. 🙂 Esténként nézem tévét (a naplementét és a napkeltét), hallgatom az embereket. És időről-időre megrettenek, ahogyan egyre primitívebben használjuk a nyelvet, a kommunikációt és az egyre bonyolultabb technikákat. De hát idő még mindig elég sok van, amíg civilizációnk leválik a kultúráról és hát még létezik a félreértés is. De azért van remény is, és hogy bennünk vagy nem bennünk, azt sejthettük eddig is… Amíg sejtéseink tisztázódnak, addig is hadd osszam meg veletek az este „talált gyöngyszemet”.
A régi meg az új, vagyis az élő
Az hogy micsoda is egy újság vagy folyóirat vagy efféle, amely úgymond a „miénk”, az engem először és utoljára (?) a régi Mozgó Világ idején érintett meg; az a lap inkább hősies volt, mint irodalmi, nem tudott más lenni, állandó fenyegetettségben létezett, állandóan harcolt, küzdött, védekezett. Először lehetett igazán éreznem, hogy „egységben az erő“, hogy ez milyen furcsa riadalmat okoz „ott fent”, azt lehetett gondolni, hogy ez egy nagyon fontos dolog, és a szó pedig „veszélyes fegyver”. És így tovább.
Mi közben tehát nagyon jól éreztem magam a fegyvertársi közegben, egyre inkább vágytam egy finom, ezoterikus lap után, amelyben nem szerepel (negatívan persze, vagy ha szerepel, az csak tőlem függ) az MSZMP vagy más hatalmi struktúra, legföljebb égi struktúrák, egy angyal mondjuk, aki épp e léggé rettenetes, tudhatni többfelől, egy lap, famentes elegáns papíron, széles margóval, kis példány számban.
Jó volna, ha lenne egy újság.
Egy folyóirat, amely szép lenne, kézbe kívánkozó, amellyel el lehetne időzni, amit nézni, sőt nézegetni is lehetne. Egy nyugalmasan megmutatkozó tárgy. Betűk formája szövegek törése, kép következne először, aztán olvasás, elutasítható és elfogadható mondatok egymásutánja.
Jó volna, ha a nézhető és az olvasható gondolat ugyanarról a területről érkezne. Onnan, ahol mindig világos, mit miért gondoltak. Ott a gondolat soha nem jelent sem többet, sem kevesebbet, mint gondolóját. Ott a gondolat lehet tétova és erőteljes, feledékeny és precíz, de semmiképpen nem személytelen. Mert abban a majdani lapban minden a gondolkodó saját útjáról szólna, írások és képek egy a ránt.
Ezeket a szép, de legalábbis nekem tetsző sorokat olvasom most egy induló folyóirat be köszöntőjében, és persze eszem ágában sincs azt állítani, hogy ez „az” a lap volna az,amire én vágytam, baj is volna, ha így volna, hisz közben eltelt tíz év, „más ez a másnap” ahogy a költő mondja.
Ennél sokkal jobb a helyzet, nő az irodalom, ez a helyzet, él!, megjelentek új emberek, ahogy mindig is megjelentek, akiknek mások a reflexeik, akiknek más a jó és más a rossz, és ettől kezdve az irodalom egészében is más a jó és más a rossz. Nem tudom, hogy a lapot szerkesztők és írók mennyire tartoznak össze, a szél hordta-e őket így egybe vagy egy szorosabb társaság, van, akit már is mertem, és van, akinek most hallom először a nevét. Nappali ház a lap címe, az impresszumban azt olvasom, hogy művészeti és irodalmi szemle, megjelent negyedévenként, szerkesztik: Hévízi Ottó, Károlyi Csaba, Kurdi Imre, Orsós László Jakab, Szijj Ferenc. Az újságot Czeizel Balázs és Eperjesi Ágnes tervezte.
Az ál-közösségi ál-vállalkozások után vagy idején egyéni vállalkozások léteznek csak. S ugyan az irodalom elsődlegesen egyéni vállalkozás, úgy látszik az irodalomtörténetből, hogy időről időre az egyéni szeret közös lenni, mert neki az úgy jó, mert (mondjuk) a közösben jobban és erősebben tud egyé ni lenni.
Tanúja lehetünk talán valaminek, ami nem más, csupán csak természetes, de már rég nem voltunk ilyennek tanúi, mert hősiességeknek és árulásoknak voltunk tanúi. A Nappali ház szellemi képződmény, láthatóan simán szellemi tervekkel.
Ezennel tehát fölhívom a művelt magyar közvélemény figyelmét erre az új lapra és ezekre az új írókra. Nem minden jó, ami új, de ha nincs új, nincs régi se, mely jó, vagy ha van, nem sokáig van. Nyilvánvaló, hogy a bolygó hatalma akkor a legnagyobb, amikor belépett a saját házába, nappal a leghatékonyabb a nappali házában, éjszaka pedig az éjszakai házában.
Esterházy Péter
[Az elefántcsonttoronyból; 1991]