Segítség

Az igazi segítség nem az, ha valaki megtesz nekünk valamit, és nem a személyes szenvedésünk vagy küzdelmeink enyhítése.

Az igazi segítségnek nincs nyugtató hatása – épp ellenkezőleg – reflexszerű evolúcióba lökdösi a gépezetet.

Olyan magasztos, remek gondolataink vannak! Az ilyen bonyolult és fennkölt pszichológiai és filozofikus magyarázatok, olyan nemes szándékok önmagunk számára…

Aztán, hirtelen, a legjobb szándékaink és legerősebb vágyaink ellenére, a dolgok rosszul alakulnak és mi mély, sötét negatív állapotba kerülünk. Önmagunk tűzhányójának mélységéből egy robbanás tör ki, ami elpusztítja az összes nemes álmunkat és illúziónkat.

Mi történt a magasztos eszményeinkkel és nemes szándékainkkal?

Mélyen lent, a gépezet legsötétebb, legprimitívebb szintjeiben, valaki vagy valami, önmagunk leghozzáférhetetlenebb része lehetetlenné teszi, hogy ténylegesen megvalósítsuk nagy céljainkat és törekvéseinket.

A gépezet önelégültségre és alvásra való törekvése nagyon különbözik a lényegi önmagunk magasztos eszményeitől, amelynek bámulatos tervei vannak.

Az időszakos érzelmi viharok állandóan emlékeztetnek minket arra, hogy a gépezetnek megvan a saját akarata.

A lényegi önmagunk, a magasztos eszményeivel, sajnos nem a gépezet irányítója, és rendes körülmények között soha nem lehet a gépezet, vagy bármi más irányítója, beleértve önmagát is. Így tehát a lényegi önmagunk szolga, nem úr, pedig úrnak teremtették.

A legnagyobb hazugságunk önmagunkról – azon az abszurd elképzelésen kívül, hogy az ember  nem csupán egy, az állatvilághoz tartozó emlősfaj a Földön – az, hogy a lényegi önmagunk a gépezet irányítója – az abszolút egyeduralkodó, amikor világosan láthatjuk a napi tapasztalatainkból, hogy nincs semmilyen hatalma a gépezet felett.

A gépezet érvényesíti a pusztító akaratát, teljesen figyelmen kívül hagyva a lényegi önmagunk szándékait. Ez a konfliktus azt az illúziót kelti, hogy sok különböző identitás mind egyedül cselekszik.

Valójában csak kettő van; az intelligencia, amely megfogalmazza a magasztos célokat és törekvéseket, és a primitív agy, ami a gépezet valódi irányítója, mert a barbár akarata abszolút domináns.

A gépezet egyéni elmezavarának markában vagyunk, kényszerítve arra, hogy úgy éljünk, ahogy sohasem élnénk, ha képesek lennénk ténylegesen érvényesíteni az akaratunkat a gépezet felett, ellenőrizni és irányítani a tevékenységeit a nap minden percében.

Mégis beadjuk magunknak azt a hazugságot, hogy a szellemi szerkezet a gépezet irányítója. Eredetileg, az erkölcsi tisztaság azt jelentette, hogy a lényegi önmagunk nemes céljai és törekvései leértek a szellemi szerkezeten át és gyökeret vertek a gépezet legmélyebb részében, és azt, hogy a gépezet legmélyebb és legsötétebb részének céljai és törekvései valójában ugyanazokká váltak, mint a lényegi önmagunk céljai és törekvései.

A kezdőmunkánk során, először szembetaláljuk magunkat azzal a gondolattal, hogy valamilyen módszert kéne használnunk, egy olyan eljárást, amit nem ismerünk a mindennapi életből, ami segíthet nekünk abban, hogy áthatolhassunk a gépezet legmélyebb, legsötétebb részén, és beleolthassuk az eszményeinket. Az eszményeink megtestesült hús-vér valósággá válnak. Végül, egyek leszünk a gépezettel, ebben az értelemben legalábbis.

Ez egy ókori gondolat, amit a görög filozófiai munkák többsége megfogalmazott, és abban az időben nem csak az érdekes gondolatokat megvitató gyűléseken fogalmazták ezt meg, hanem a gyakorlati tudás iskoláiban is. Megtaláljuk ugyanezeket a gondolatokat Platón Szimpóziumában, és Pitagorasz tanításaiban is.

Ha már komolyan tanulmányoztuk a gépezetet és világosan megértettük a helyzetünk valódi jellegét, látni fogjuk, hogy csak három választásunk van.

• Megtagadhatjuk annak az elismerését, hogy a gépezet felett abszolút nincs hatalmunk, és hangsúlyozottan figyelmen kívül hagyhatjuk a gépezet által, minden fennkölt szándékunk ellenére okozott érzelmi viharokat és külső forrongásokat.

• A második választásunk, hogy lejjebb visszük a kívánalmakat, hogy olyan eszményeket állítunk magunk elé, amelyek jobban összeférnek a gépezet aktuális aljas viselkedésével.

• A harmadik választás a legnehezebb. Kereshetünk egy olyan módszert, egy gyakorlati eljárást, amellyel a gépezet olyan állapotba kerül, amely ténylegesen tükrözi a lényegi önmagunk legfennköltebb eszményeit, lényének legmélyebb elemi szálaiban.

Nem szükséges térdre kényszeríteni a gépezetet minden ügyből kifolyólag. De fel kell ébreszteni a gépezetet, mert csak az alvó gépezet érvényesíti az akaratát.

Egy felébresztett gépezet nem rendelkezhet negatív erővel, és mivel a negatív erő biztosítja az erőt az akarata érvényesítéséhez, egy felébresztett gépezetnek nincs saját akarata. A saját akaratának ereje nélkül, a gépezet holtpontra jut.

Amikor a gépezet ébren van, még a lényegi önmagunk kifinomult árnyalt sugalmazása, aminek a figyelmen kívül nincs más fegyvere, még az is elegendő a gépezet irányításához.

Nincs mód a gépezet közvetlen leküzdésére, a közvetlen támadásra és győzelemre. Nincs olyan módszer a gépezet betanítására és kiképzésére, hogy igazodjon a magasztos célokhoz és törekvésekhez, amely a gépezet egész élete során érvényben marad. Egy bizonyos ponton, minden általános módszer, amely a gépezetet engedelmességre oktat, csődöt mond.

Lehet, hogy a legjobb szándékunk van a világon, a legjobb esztétikánk, a legfantasztikusabb terveink önmagunkkal, mégis, ha a gépezet továbbra is gyalázatosan viselkedik, akkor az összes tervünk füstbe megy, a fennkölt eszményeink hiábavalóak lesznek.

Két dolgot kell véghezvinnünk. Először is, találnunk kell egy módot arra, hogy meghatározhassuk, körvonalazhassuk, tisztázhassuk, hogy pontosan mik az ideáljaink. Aztán látnunk kell, hogy nincs meg az akaratunk ahhoz, hogy az egész gépezetet egységes egészként hozzuk működésbe.

Amikor megfogalmazunk egy célt, ha a gépezetnek nincs saját akarata, egységesek vagyunk, egy igazi köztársaság. Ez a belső egységesség a lényegi önmagunk fennkölt törekvései és a gépezet legmélyebb, legsötétebb része között, az Utópia eszményének valódi jelentése, a tökéletes köztársaság.

Én vagyok, de több ennél, én valamivé váltam. Az ókori időkben, a felébresztett gépezetet „élő apának” hívták, mert felismerték, hogy a gépezet a lélek atyja. Amikor a gépezet és én tükrözzük egymást, akkor a gépezet, az apa, és én, egyek vagyunk, és a gépezet az én legbensőbb énemnek a tükröződése.

Amikor a külsőt belsővé tesszük, a belsőt külsővé, akkor én és az apa – a lényegi önmagunk és az emberi biológiai gépezet – egyek vagyunk.

Világosan meg kell értenünk, hogy a Munkát nem lehet alvó gépezettel tanulmányozni; a Munka semmit nem jelent a gépezet számára. Az alvó gépezet csak magával törődik, a céljaival, problémáival és törekvéseivel.

Az alvó gépezetet hipnotizálják a saját szubjektív fixációi és ezeken a fixációkon kívül nincs objektív valóság.

Süket és vak a Munkához, és a fennkölt eszményekhez is, mivel alszik. A Munkát nem lehet meghatározni, mivel él, fejlődik és változik. Az „él” szó valamikor ugyanazt jelentette, mint az „ébren van”.

A lényegi önmagunknak nincs akarata, a figyelem-akaratán kívül. A figyelmét valami felé fordíthatja, irányíthatja a figyelmét. Azáltal, hogy a figyelmében füröszti a gépezetet, felébreszti azt.

A lényegi önmagunk figyelmének ereje lassú, és kifinomult, mint a teknősbéka. A gépezet figyelme olyan, mint az ide-oda szökkenő nyúl, akit minden apró dolog megzavar, és aki meg van győződve a veleszületett felsőbbrendűségéről. Ez az elgondolás szerepel az ókori mítoszban a teknősbékáról és a nyúlról.

A figyelem kifinomult ereje az egyetlen fegyverünk az alvás ellen. Ez egy nagyon hatásos fegyver, ha képesek vagyunk észrevenni, hogy mivel kifinomult, ezért szüntelenül, állhatatosan kell alkalmaznunk, nagyon hosszú időn keresztül.

Ha valaki más használja a figyelem erejét a mi gépezetünk felébresztésére, a mi lényegi önmagunk akarata nem fog kifejlődni. Nem elég egy felébresztett gépezet. A lényegi önmagunk akaratát is ki akarjuk fejleszteni, hogy amikor a gépezet ébren van, és az akarata elpárolgott, akkor képesek legyünk érvényesíteni a saját akaratunkat a lehetséges evolúciónk érdekében.

Ha visszautasítjuk a munkát, visszautasítjuk a segítséget. A munka a segítség.

Ha valódi segítséget szeretnénk, és nem a segítségről alkotott elképzeléseinket, abban a formában kell elfogadnunk azt, ahogy jön, nem abban a formában, ahogy vártuk. A valódi segítség nem az, ha valaki megtesz valamit nekünk, vagy a személyes küzdelmeink enyhítése.

Az alvó gépezet nem ismeri fel a segítséget. A segítségtől vonaglik az ellenségünk; ha az ellenségünk nem vonaglik, akkor az nem valódi segítség.

Fontos felismerni annak a következményeit, ha valódi segítséget kérünk; ha nyugtatást akarunk, nyugtatást kell kérnünk. Ha valódi segítséget akarunk, akkor valódi segítséget kell kérnünk, és megérteni, ha megkaptuk. Lehet, hogy majd nem tetszenek az eredmények, de a valódi eredményektől a gépezet vonaglani fog – de aki mer, az nyer.

Határozott bátorságot kell kifejlesztenünk ahhoz, hogy segítséget kérjünk, mert ténylegesen megkaphatjuk, amit kérünk. Az alázatosság is szükséges; fel kell ismernünk, hogy nem vagyunk képesek segíteni önmagunkon.

Ráadásul, kitartásra és nagy lelkierőre lesz szükségünk ahhoz, hogy túléljük a segítséget.

A tisztaság és az erény segít olyan helyzetbe hozni magunkat, amelyben a segítség megadható. Az erény igazából azt jelenti, hogy az elme és a gépezet egy egység, abban az értelemben, hogy amit az elme kigondol, azt a gépezet elvégzi.