Amikor Katie Holmes és Tom Cruise tavaly elváltak, a bulvárlapok hatalmas betűkkel harsogták, hogy mindez már csak idő kérdése volt, elég volt a pár testbeszédét figyelni.
Az utóbbi időkben a képeken hiába fogták egymás kezét, Katie gyakran a homlokát ráncolta, másfelé nézett és a kézfogás ellenére is tekintélyes távolságban állt férjétől. Ugyanígy, amikor Barack Obama amerikai elnök elveszítette 2012 első elnöki vitáját a republikánus Mitt Romneyval szemben, sokan a kevésbé energetikus testbeszédében látták a hibát, ami szerintük abban nyilvánult meg, hogy Obama túl sokszor nézett le és sokszor szorította össze az ajkait és ez levertséget, valamint felkészületlenséget sugárzott.
A média tele van ilyen és ehhez hasonló megállapításokkal. Az emberek szeretnek különböző pillantások és egyéb testi jelek alapján következteti arra, hogy éppen mi járhat a nagy politikusok vagy sztárok fejében, ilyenkor úgy érzik, rájöhetnek valami titokra, amit az adott híresség nem kíván megosztani a közönséggel. A nonverbális kommunikáció ezen fajtájához rengeteg tévhit kapcsolódott az idők során. Vajon mit gondol a testbeszédről a tudomány? Valóban hasznos vagy leginkább csak szórakoztatásra alkalmas? Milyen azok a jelek, melyekre érdemes odafigyelni és mik azok, amik csak félrevezetnek?
Legjobb, ha a válaszok keresést azzal a gyakran emlegetett statisztikával kezdjük, miszerint kommunikációnk 93%-ban nonverbális elemekből épül fel és csak a 7%-át teszik ki a kimondott szavak.
Ezt a megállapítást a Kaliforniaia Egyetem szociálpszichológusa, Albert Mehrabian tette az 1960-as évek végén. Kísérletek során rájött, hogy az emberekre nagyobb hatással van a mimika és a hangszín, mint maguknak a szavaknak a jelentése, például a „brutális” szó hallatán is pozitívak maradtak az érzelmeik, ha a beszélő mosolygott és kedves hangon mondta ki a szót.
Mehrabian a kutatási eredményei szerint azt állapította meg, hogy a szavak mindössze 7%-ban játszanak szerepet az érzelemközvetítésben a kommunikáció során, a hangszín 38%-ban, míg a nonverbális kommunikációs 55%-ban befolyásolja hallgatóságunk érzelmi állapotát.
Mehrabian az azóta eltelt több mint négy évtizedet azzal töltötte, hogy figyelmeztette az embereket, hogy modelljét ne vegyék egyfajta bombabiztos formulának, hiszen csak akkor működik, ha a beszélő arról beszél, hogy mit szeret és mit nem. „Hacsak a kommunikátor nem valamivel kapcsolatos érzelmeiről vagy hozzáállásáról beszél, ezek a százalékok nem alkalmazhatóak”- mondja Mehrabian minden alkalommal, amikor modellje megjelenik valamilyen kommunikációs szaklapban.
Tehát a testbeszéddel kapcsolatos legrégebbi és leggyakrabban emlegetett számadatra sokszor nem lehet alapozni. Gondoljunk csak bele, ha a kommunikációnk 93%-a valóban a testbeszéden keresztül történne, nem is lenne szükségünk szavakra, hogy megértsük a másikat, így nem kellene nyelveket tanulnunk és senki sem úszná meg a hazugságokat.
A hazugság egyáltalán nem ritka dolog és sokan meglehetősen jók is benne.
Bár néha hasznosak az apróbb füllentések, a legtöbbünk azt kívánja, hogy bárcsak minden esetben meg tudná állapítani, hogy hazudik-e valaki vagy sem. Többek között ezért is örvend olyan nagy népszerűségnek a testbeszédből történő következtetés. A közhiedelem szerint a legjobb hazudozók is eláruljak magukat apró tesi jeleikkel. A legenda szerint onnan lehet tudni, hogy valaki hazudik, ha beszéd közben jobbra néz, fészkelődik, a kezeivel babrál vagy vakargatja az orrát. Vajon mennyire lehet hinni ezeknek a jeleknek?
Az elsőt könnyedén ki lehet zárni. Egy, a Hertfordshire-i Egyetemen dolgozó pszichológuscsoport végrehajtott egy ezzel kapcsolatos kísérletet, melyben a tesztalanyoknak megfigyelés alatt kellett igazat mondaniuk, majd hazudniuk. Ezen kívül rendőrségi kihallgatások felvételeit is megnézték és megállapították, hogy sem a hazudozók, sem az igazat mondók nem néznek többször jobbra, mint bármelyik másik irányba.
Több mint 100 hasonló kutatás metaanalízise alapján megállapítható, hogy a hazugságot mondók pupillája gyakrabban kitágul, gyakrabban fészkelődnek, babrálnak tárgyakkal vagy vakaróznak, mint azok, akik igazat mondanak, de az arc dörzsölése vagy a hajjal való játszadozás nem a hazugság jele. Ennek ellenére a tudósok úgy vélik, hogy ha valóban le akarunk leplezni egy hazudozót, ne ezekre az apró jelekre, inkább a beszédére figyeljünk. Aki hazudik, az általában a tőle megszokottnál magasabb hangon beszél, kevés információval szolgál az adott ügyben betöltött szerepével kapcsolatban, gyakran ismétli önmagát és az egész kommunikációja negatív.
Mindent egybevéve, a kutatók arra jöttek rá, hogy az adott kommunikációs helyzettel kapcsolatos szubjektív észrevételek vagy megérzések hasznosabbak lehetnek a hazugok lebuktatásában, mint bármilyen bombabiztosnak tartott módszer. Elképzelhető, hogy az igazat mondókon is megfigyelhetünk olyan jeleket, melyekről úgy gondoljuk, hogy többnyire a hazugokra jellemzőek. Ha például valaki fészkelődik és kerüli a szemkontaktust, attól még lehet, hogy igazat mond, csak visszahúzódó és kényelmetlenül érzi magát, amiért kérdőre vonták. Ezért van az, hogy hiába foglalkozunk sokat azzal, hogy miként ismerhetnénk fel a hazugságokat, a legtöbben mégis sok olyan esetet fel tudnánk sorolni, amikor átejtettek minket.
Mindenkinek az a legjobb, ha nem áll neki hazugsággal gyanúsítgatni másokat azok testbeszéde alapján.
Az említett jelek mellett sok más olyan mozdulat is van, melyeket a legtöbben rosszul értelmeznek. Vegyük például azt, ha valaki karba teszi a kezét. Az emberek többsége úgy gondolja, hogy ez a defenzivitás egyik jele, amikor az illető megpróbál védekezni egy másik személy és annak véleménye ellen. Néhány esetben, ez tényleg igaz, de David McNeill testbeszédkutató szerint korántsem csak ezt jelenti: „A karba font kéz éppen az ellenkezőjét is jelenti, ha valaki karba teszi a kezét, eközben feszesen tartva törzsét, kissé hátra dőlve, az azt is jelentheti, hogy teljesen biztos a dolgában és sérthetetlennek, feddhetetlennek érzi magát. Emellett lehet egyszerűen annak is a jele, hogy valakinek fázik a keze és nincs zsebe.
McNeill azokkal a kommunikációs tanácsadókkal sem ért feltétlenül egyet, akik nagy hangsúlyt helyeznek a különböző kézmozgásokra. A legtöbbjük szerint ha valaki összeérinti az ujjbegyeit beszéd közben az hitelességet, hozzáértést sugall, míg ha valaki nyitott tenyérrel magyaráz, az őszinteségre utal. A kutató szerint egyes esetekben valóban igazuk lehet a tanácsadóknak, de sok minden függ a beszéd témájától is, például a felfelé nyitott tenyér az adott kommunikációs környezetben jelentheti egy tárgy felemelésének az elmutogatását is, tehát nem lehet egyértelműen olyan jelentéssel felruházni ezeknek a mozdulatoknak a legnagyobb részét, amit minden helyzetben igazak.
Ennek ellenére van néhány egységes eleme a testbeszédnek, ami országtól, környezettől függően elárulja az érzelmeket.
Érdemes megfigyelni például az olimpikonokat, egy győzelem után a legtöbben mindkét kezüket a magasba emelik és felszegik a fejüket. Ez a jelenség az olyan paralimpikonokra is igaz, akik születésük óta vakok, tehát biztosan nem látás után tanulták el ezt a mozdulatot. Ez a győzelem, a diadal egységes jele a nonverbális kommunikációban. Ugyanígy a kudarcnak, a vereségnek is van egy egységes testi kifejezési módja: a görnyedt testtartás és a leejtett vállak.
Ha nonverbális jelekből szeretnéd megállapítani valakinek az érzelmeit, érdemesebb az egész testét figyelni, mint csak az arcát vagy a teste egyes pontjait. Tudósok egy csoportja profi teniszjátékosokat figyelt meg. Amikor kizárólag az arcukat nézték, egyes esetekben szinte lehetetlen volt eldönteni, hogy ki győzött és ki veszített, az egész testet figyelve azonban egyértelműek voltak a győzelem és a vereség jelei.
A közelmúltban elvégzett kutatások szerint a nők mozgása ciklusuk legtermékenyebb időszakában akaratlanul és legtöbbször a számukra észrevétlenül megváltozik, ezzel jelezvén a férfiaknak, hogy készen állnak a „párosodásra”. Az üzenet működik, ugyanis a tesztekből kiderült, hogy az ilyen nők járását és táncát kívánatosabbnak tartják, mint azokat, akik éppen nem küldenek ilyen testi jeleket. Az ilyen tudatalatti, sőt, a tudatosabbnak tűnő jeleket egyértelmű szexuális felhívásként kezelni azonban veszélyes lehet, állítja a Bécsi Egyetem tudósa, Karl Grammer. Ha egy nő a haját és a ruháját igazgatja, bólogat és keresi a szemkontaktust a férfival, azt egyértelműen flörtnek szoktuk gondolni, de az osztrák kutató szerint ez nem minden esetben van így. Szerinte a nők minden esetben így kezdik a beszélgetést, ezeket a mozgásokat csak akkor lehet komolyabb érdeklődésként kezelni, ha néhány perc elteltével is megfigyelhetőek.
Bár a teljes testet figyelembe véve vannak olyan mozgások, melyek egy-egy érzelemnek az egyértelmű jelei és vannak tudatalatti figyelemfelhívó üzenetek is, az egész test megfigyelése sem működik minden esetben. Jan Thoresen pszichológus az egyik legalapvetőbb mozgásról, a járásról készített felvételeket, majd megkérte kísérlete résztvevőit, hogy az alapján ítéljék meg a sétálók személyiségét. Akik erőteljesen, magabiztosan sétáltak, arról az emberek többnyire azt gondolták, hogy bevállalós, extrovertált és megbízható. Míg, ha valaki lazán, lassan és nyugodtan járt, azt megfontoltnak és kizökkenthetetlennek tartották. A felvételeken sétáló személyek valódi személyisége azonban a legtöbb esetben nem olyan volt, mint ahogy a résztvevők azt a járásuk alapján elképzelték.
Félrevezethetünk valakit testbeszéddel?
Thoresen biztos benne, hogy ha valaki akar, megtanulhat magabiztosságot sugározni például a járásán keresztül, még ha egyébként kicsit is az önbizalma. „Nincsenek erre vonatkozó kutatási eredményeim, de teljesen biztos vagyok benne, hogy egy kis gyakorlással bárki bármilyen személyiséget képes lehet sejtetni magával a járásán keresztül.”
Persze, ez nem feltétlenül jelent rosszindulatú átverést, egy állásinterjún például nagyobb a valószínűség a sikerre, ha valaki nyugodtan ül, tartja a szemkontaktust, mosolyog és sokszor bólint a beszélgetés során, mintha az tükröződne róla, hogy nyugtalan és aggódik, hogy megfelel-e az interjún, pedig nyilvánvalóan mindenki emiatt izgul az ilyen helyzetekben. Ha ilyen eszközökkel kissé magabiztosabbnak tünteted fel magad, mint amilyen valójában vagy, azzal senkinek nem ártasz, de vigyázz, ha túlzásba viszed, furcsának, sőt, akár ijesztőnek is tűnhetsz.
A nyugodtság és önbizalom látszatának a keltése azonban nem csak a külvilágra van hatással. A Kaliforniai Egyetem pszichológusai Dana Carney vezetésével elvégeztek egy tesztet, melyben az önkénteseket két csoportra osztották. Az egyik csoportnak önbizalmat sugárzó pózokat kellett felvennie, például kényelmesen hátradőlve fel kellett tenniük a lábukat egy asztalra vagy kis terpeszben, csípőre tett kézzel kellett állniuk, míg a másiknak elesettséget sugalló görnyedt testtartásokat kellett bemutatniuk. Ez mindössze két percig tartott, ezután mindkét csoport tagjainak egy szerencsejátékban kellett részt venniük, melyen 50-50%-os volt a győzelmi esély és nyálmintát is vettek tőlük, hogy kiderüljön, miként változott tesztoszteron- és kortizolszintjük. Azok, akiknek magabiztosságot kellett színlelniük, 26%-kal nagyobb valószínűséggel voltak hajlandóak kockáztatni a szerencsejátékban, mint a többiek. Előbbiek tesztoszteronszintje 25%-kal, kortizolszintje pedig 20%-kal emelkedett, míg a görnyedt, önbizalom hiányos pózokat felvevőké 15, illetve 10%-kal csökkent.
Összegzés
Az előzőekben bemutatott kísérletek, vizsgálatok kivétel nélkül érdekes dolgokra világítottak rá. Bár vannak egységes testi jelek, a nonverbális kommunikáció értelmezésével érdemes óvatosan bánni. A legegyértelműbbnek tűnő jelek is lehetnek félrevezetőek egyes kommunikációs helyzetekben. Ne higgy a tévhiteknek, egy-egy mozdulatból, arcizom-rándulásból még nem fogod tudni teljes bizonyossággal megállapítani, hogy valaki hazudik-e vagy sem vagy, hogy milyen személyiség. Figyelj a beszédstílusra, hangsúlyra, a beszélő egész testére és akkor talán valamivel közelebb juthatsz a megoldáshoz.