A változás alapvetően két nagyon eltérő gondolati keretben helyezhető el. Ezek nélkül legegyszerűbben így fogalmazható meg:
Van egy jelen helyzet A, és szeretnénk eljutni a kívánt helyzetbe B. Milyen út vezet oda, milyen erőforrások használatával juthatunk oda?
A tipikusan különböző két gondolati keret:
- probléma- keret
- eredmény vagy cél-keret.
Gondolkozásunk eredményességét meghatározhatja, hogy célt tűzünk ki, vagy problémát oldunk meg.
Általánosságban Erickson felismerte, hogy a mindent felölelő, mindentudó személyiség elméletek részletessége a terápiás folyamatok rugalmatlan rutinjával párosítva fölöslegesen meghosszabbította, megdrágította és túlkomplikálta a gyógyulási folyamatot, míg sok esetben semmilyen konkrét eredményt sem hozott.
[sociallocker]Ahelyett, hogy megmutatta volna a legrövidebb, leggyorsabb utat, amely kivezet krízisükből, a pácienseket arra kényszerítette, hogy alkalmazkodjanak egy gondolkodás- és életmódhoz, akkor is, ha ez nem szolgálta legjobb érdekeiket.
Erickson rámutatott arra is, hogy a mindennapos tapasztalás során egyszerű, múló események gyakran tartós befolyással hatnak az egyén személyiségére, míg ritkán vezetik az egyént arra, hogy traumatikus gyermekkori emlékein töprengjen. Traumatikus élmények előfordulhatnak, és elő is fordulnak az élet bármilyen szintjén, és a legtöbb esetben csupán az aktuális élethelyzetet tükrözik. A páciensek a legtöbb esetben azzal a feladattal szembesülnek, hogy alkalmazkodjanak a jelen és a jövő követelményeihez, ezért a kizárólag a múlttal való foglalkozás gyakran meghosszabbítja a terápiás folyamatot. Mialatt a jelen követelményeit hangsúlyozta, Erickson arra is rámutatott, hogy az interperszonális, személyek-közti kapcsolatok, és kommunikáció nagymértékben meghatározza a viselkedést.
Véleménye szerint a páciens-terapeuta viszony és kommunikáció, sokkal többet nyom a latban, mint az egyik vagy másik iskola tanainak többéves ismerete.
Ernest Rossi szavaival élve
„A terápia ereje a terapeuta ama képességében rejlik,
hogy megfelelő mértékben nyújtson megértést és empátiát.”
Erickson hitt az élmények hatalmában, azoknak az emberi tanulásra tett hatásában, és a tudatalatti folyamatok létezésében. Nem vallotta azt, hogy eme folyamatok tudatossá tétele megkönnyítené minden esetben a gyógyulást. Éppen ellenkezőleg, fenntartotta azt az álláspontját, mely szerint a gyógyulásnak a tudatalattiban kell megtörténnie. Ebből aztán egyenesen következett számára, hogy nem feltétlenül szükséges mindig mindent elmagyarázni a páciensnek.
A pszichodinamikus megközelítések alkalmazásakor a terapeutának el kell kerülnie, hogy „vezesse” az ügyfelet:
vagyis a terapeuta nem tervezi el előre, és nem kezdeményezi a terápia eseményeit, hanem megvárja, hogy a ügyfél beszéljen vagy cselekedjen, ő pedig reagál, és magyaráz. Így valójában éppen az a személy határozza meg, mi történik a terápia során, aki segítségért folyamodott. Noha már egy ideje elkezdődött a különböző megközelítések integrációja, a terapeuta a legtöbb esetben ugyanazt a megközelítést alkalmazza magyarázatánál minden egyes személyre, problémára és élethelyzetre.
Ezzel ellentétben a „stratégiai” terápiás megközelítések a terapeutát aktív, kezdeményező és tervező hozzáállásra sarkallják. A terapeuta célokat tűz ki, az aktuális problémára összpontosít, szándékosan beleszól a ügyfél életébe, és folyamatosan vizsgálja, elemzi a terápia eredményeit.
Röviden, a terapeuta vállalja a felelősséget azért, hogy az egyént közvetlenül befolyásolja.
Ebbe a kategóriába sorolható a családterápiák többsége, a kognitív-behaviorista megközelítések, és minden olyan módszer, amely hipnózist használ.
Korának pszichoterápiás iskoláiban való csalódása azt is nyilvánvalóvá teszi, miért a hipnózist választotta Erickson saját terápiás megközelítésének alapjául.
Olyasvalamire volt szüksége, ami az „itt-és-most”-ra koncentrál, ami megmozgatta a tudatalattit, és amivel rövid idő alatt eredményeket lehetett elérni.
Nézetei szerint amennyiben az ügyfelek azért jönnek a terapeutához, hogy az segítsen nekik alkalmazkodni jelen környezetük követelményeihez és kihívásaihoz, akkor a terapeuta feladata pontosan ez. A segítségnyújtás első lépcsőfoka abból áll, hogy a terapeuta az egyén jelenlegi kereteire, környezetére koncentrál, miközben számba veszi jellegzetes viselkedését, reakció-mintáit és általános személyiségét, ahogy azokat élettapasztalatai kialakították. A következő feladat rámutatni, mi az, amit a ügyfél „rosszul csinál”. Bár segíthet, mindazonáltal nem mindig feltétlenül szükséges választ kapni a „miért”-re. A terapeuta feladata az, hogy változást idézzen elő a tudatalattiban, és hogy ezt a lehető leggyorsabban és legegyszerűbben tegye – amint ezt a ügyfél jóléte megköveteli.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy Erickson egyszerű tüneti terápiát alkalmazott volna. Bár az „itt-és-most”-ra koncentrált, célja az volt, hogy jelentős változást eredményezzen a személyiség egészében azáltal, hogy az egyén meghatározott környezeti ingerekre adott tanult reakcióival dolgozott. Más szóval, a tüneti terápia eltünteti a tanult reakciót (vagyis a tünetet), és nem ad helyette semmit. Ezzel persze arra készteti a tudatalattit, hogy új módon fejezze ki magát, vagyis másik tünetet produkáljon. Sok esetben ezek az új reakciók ismét diszfunkcionálisak, mivel a tudatalatti sohasem tanulta meg, hogyan kell „rendesen” reagálni. Erickson, ezzel ellentétben, új tanulást biztosított a régi helyett vagy mellett. Hangsúlyozta, hogy a diszfunkciók pozitív jelzések, amelyek tudatják az egyénnel, hogy baj van.
Hasonlóképpen a mai kognitív-behaviorista terápiák fejlett technikáihoz sohasem utasította az ügyfelét, hogy „felejtse el” diszfunkcionális viselkedését. Inkább rávezette arra, hogy pozitív fényben lássa azt, mint az elme jelzését, hogy valami nincs rendjén. Így például ahelyett, hogy eltüntette volna a fóbiás viselkedést, inkább normális szintre csökkentette azt, hangsúlyozva, milyen fontos ez a viselkedés az illető számára.
Megengedte az ügyfeleinek a problémáikat, és ahelyett, hogy megtámadta és elpusztította volna, inkább más formára gyúrta azokat. Ahelyett, hogy akadályt gördített volna elébük, megtanította az ügyfelét, hogyan használja fel helyesen az adott diszfunkcionális viselkedést. Kiemelte, hogy az mikor, milyen helyzetekben lenne hasznos, és szolgálna pozitív célokat. Felismerte, hogy a diszfunkcionális viselkedés, a tudatalattiban gyökerezve, szintén a személy, a személyiség része, s mint ilyen nem elpusztítani kell, hanem átformálni.
Így a diszfunkcionálisból funkcionálist, a zavaróból hasznosat kreált, mialatt felhasználta a meglepetés erejét, mondhatni sokkolta az ügyfelét, és bizalmat, rapportot épített ki.
A terapeuta előtt álló feladatok legfontosabbika az, hogy beavatkozását három tényezőnek megfelelően alakítsa.
Ezek a ügyfél egyénisége, az aktuális probléma, és az élethelyzet, amelyben a probléma felmerült. Mindezt pedig úgy, hogy közben a terapeuta nem felejti, a ügyfél végzi a terápiát. A beavatkozás tervezésekor a terapeuta ki kell használja a három tényező adta minden lehetőséget. Használnia kell a családot, a környezetet, a munkakörülményeket, hogy a ügyfél tipikusan teljesít minden utasítást, vagy éppen hogy sohasem teljesíti az utasításokat.
Milton Erickson hozzáállása holisztikus volt, s ezért az egyén minden egyes részletét mind a probléma, mind a megoldás részének tekintette.
Ebből egyenesen következett hite az emberi tapasztalásban, mint a változás előidézőjében. Ez volt az oka annak, hogy sok ügyfelét küldte el hegyet mászni, vagy botanikus kertbe, vagy utasította őket arra, hogy új, eddig soha sem próbált útvonalon menjenek haza. A változás előidézéséhez kötődően hitt a hógolyó-effektusban. Életünk nagy részét a megszokás, a rutin irányítja. Ez szükségszerűen így van, hiszen az emberi agy nem képes arra, hogy minden egyes ingerre és reakcióra tudatos, aktív figyelmet fordítson. A megszokás, a tanult reflex azonban gyakran túlságosan korlátozhat. Ha megváltoztatunk egyetlen részletet egy életen át begyakorolt rutineljárásban, az egész szokás teljes átformálódását okozhatjuk. Ez viszont okozhatja több kapcsolódó szokásminta teljes átalakulását. Ez pedig azt jelenti, hogy megváltoznak az egyén meghatározott élethelyzetekre adott tanult reakciói, más szóval a személyisége. A változás mindig pozitív, hiszen a megszokott rutint sokkal később írjuk át, mint azokat eredetileg megtanultuk, ebben a későbbi életkorban pedig már összehasonlíthatatlanul nagyobb élményeink tárháza, azaz a bölcsességünk. A dohányzásról való leszokásban segítségét kérőktől Erickson sok esetben azt kérte cigizzen csak tovább, de tartsa valahogy másképp a cigarettát. Ez persze megint nem univerzális technika, és használata során figyelembe kell venni a korábban említett három fő tényezőt. Mindezek mellett ezt a hihetetlenül egyszerű, és igen váratlan technikát a mai napig sokan nagy sikerrel használják.
Erickson sziklaszilárdan hitt abban, hogy minden egyénben valahol legbelül egészséges jóság rejlik.
Véleménye szerint még a legfelháborítóbb, vagy legfurcsább viselkedés mögött is pozitív szándék rejlik. Az egyén mindig a számára éppen nyitva állni látszó alternatívák legjobbikát választja. Azt is vallotta, hogy minden egyénen belül ott rejlik az a szint, amelyen megvannak a változáshoz szükséges erőforrások.
A terapeuta feladata az, hogy növelje az igénybe vehető alternatívák számát, és az ügyfelét saját erőforrás szintjéhez irányítsa!
Végül, de nem utolsósorban, szeretnék említést tenni a szavak hatalmába, és azoknak a tudatalattira gyakorolt láthatatlan hatásába vetett hitéről is. Módszerében előszeretettel használt tanmeséket, motiváló anekdotákat, és más történeteket, bízva abban, hogy a ügyfél éppen azokat a szavakat és jelentéseket szűri majd ki belőlük, amelyek saját aktuális helyzetére illenek. Ezzel folytatta a mesemondás ősi hagyományát, és Freud szabad asszociációs módszerét. A különbség itt csak annyi, hogy Erickson hagyta az egyént úgy asszociálni, hogy az megmaradjon a tudatalattiban, nem téve azt tudatossá. Bízott abban, hogy a tudatalatti elvégzi a munkát. Ebben úgy viselkedett, mint aki egy lovat talál, és ismeretlen gazdájához úgy viszi vissza, hogy a lovat egyszerűen az úton tartja, bízva abban, hogy az majd maga is hazatalál. Anélkül, hogy megkísérelte volna megmagyarázni a tudatalatti szerkezetét vagy dinamikáját, egyszerűen hitte, hogy létezik, a terapeuta feladata pedig az, hogy az ügyfelet annak megváltoztatására ösztönözze.
Ha valaki megkérdezte volna Ericksont, mi a véleménye arról a soha véget nem érni látszó vitáról, hogy a pszichológia tudomány vagy művészet, minden bizonnyal ez utóbbit választotta volna.
Ajánlott képzésünk a témában:t tréningünk:
[/sociallocker]