Amikor elmélkedünk a szerelemről, mindjárt az érzések erősségére gondolunk elsősorban, amikor vakon és mélyen szeretünk. Voltak már “halálos”, soha el nem múló szerelmek, amik aztán kihunytak. Emiatt feladni a vágyainkat nem kell, de mégis megtesszük. Mi a legjobb döntés az ilyen esetekben?
Mi történik akkor velünk, amikor kimegyünk külföldre dolgozni? Ha mindketten kiutazunk? Végül is, van benne valami, hiszen külföldön több tapasztalatot szerzünk és több lehetőséget, látva a hazai viszonyokat. Megtanuljuk a nyelvet, ami az előnyünkre fog válni, és az önéletrajzunkban is jól fog mutatni. Az biztos, hogy ez egy elég jó próba a kapcsolatoknak, mivel ha kimegyünk, elég nehéz időknek nézünk elébe. Ilyenkor tényleg kiderül, hogy mennyire vagyunk egymásnak fontosak, mivel sokat fog számítani, ha lesz valaki mellettünk, aki szeret.
S vajon mi van akkor, ha csak az egyik fél próbál szerencsét?
Itt nem arról van szó, hogy a párnak nincs vesztenivalója, mert érzelmileg mindent elveszíthetnek, bármelyik lehetőséget is választják. A maradunk esetben, jöhet a “bezzeg ha mentünk volna”, az ellenkező esetben előfordulhat az, hogy “ha maradtunk volna, nekem/neked volt otthon biztos munkám/munkád”. Persze fennáll az a lehetőség is, hogy egyik ide kerül, másik oda, ami egyértelmű veszteség mindenki számára. Másrészről az is egy opció, hogy egy ideig külön válik a két fél, mert a cél érdekében fel lehet áldozni egy rövid időszakot az életből.
Na, és merjünk-e nyilvánosan álmodozni úgy, hogy a legféltettebb kincsünket, az álmainkat, mások számára is nyilvánossá tegyük? Állításunk szerint vannak álomszerű kapcsolatok, aminek esetében nem kell aggódni. Hányan voltunk olyan helyzetben, hogy a „menjek, vagy maradjak” opciók között gondolkodva végül maradtunk “miatta”, teszem hozzá úgy, hogy ez a szerelem véget ért, hiába tűnt úgy, hogy minden tökéletes. Szóval, ha a lehetőségekről beszélünk, van min elmélkedni, és ha a döntés kizárólag érzelmi alapú, hiszen a költözés anyagi feltételei biztosítottak, különösen nehéz jó döntést hozni.
Gondoljunk csak bele, lehet, hogy Angliában vagy Budapesten a tip-top saját házunkban boldogtalanok leszünk, mert egyedül vagyunk, vagy nem az igazival, hiába a körülöttünk lévő jólét és luxus maga lehet az eleven pokol számunkra, mely beköltözött otthonunkba, míg hazánkban a faluszéli kis kunyhóban egy petróleumlámpa fényénél összebújhatunk azzal, akit szeretünk, s aki ugyanúgy szeret minket viszont. Másik oldalról szemlélve pedig a korszerű technológia lehetővé teszi az internet, kamera használatát, ami enyhítheti a távollét fájdalmát.
Dél-Amerikában teljesen normális, ha a párok évekig külön élnek, egymástól több ezer kilométerre! A repülőjegy nem olcsó, a szabadság pedig kevés. Marad a péntek este utazás, szombaton való érkezés majd vasárnap a visszautazás.
Egyet azonban teljes magabiztossággal ki tudok jelenteni: A döntés közös kell, hogy legyen, nincs helye ultimátumoknak, egyik fél részéről sem! Itt lényegtelen ki a vezető, hiszen egy csónakban evezünk, mint egy kis csapat.
Használjuk képzelőerőnket: mikor eljár felettünk az idő, hátunk kissé meggörbült, hajunk, szakállunk megőszült, és egyre több és mélyebb ránc barázdálja az arcunkat egy idősek otthonában, ahol nézegetjük régi fényképeinket, mit szeretnénk mesélni az utókornak? Azt talán, hogy szűkösen, de legalább boldogságban éltünk? Azt, hogy időközben lemondtunk álmainkról, mert nem tudtunk saját lábunkra állni és a kedvezőtlen anyagi helyzet miatt maradni kényszerültünk? Esetleg azt, hogy időközben gyerekek születtek, és ez épp elég volt ahhoz, hogy ellent mondjunk magunknak, s maradjunk otthon?
Másrészt mondhatnánk azt is, hogy követted az álmaid, de a szerelmed nem tudta megosztani ezeket az érzelmeket, és itt maradt, ahogy azt is, hogy utánad ment, mert nem tudta elképzelni az életét nélküled. Érdekes játék a gondolatokkal, visszafele nézve is. Talán megadja a választ. Úgy hiszem, elsősorban magunk miatt kell lépni, és ha párunk is így tesz, neki is magáért kell lépnie, s ha mégis úgy dönt, hogy nem tart velünk, akkor ez azt jelentené, hogy ha egy ilyen döntést nem tudunk együtt végigcsinálni, akkor mi lehetne később?
Különben is, abban az eshetőségben, ha nem jön be a kint élés, haza lehet menni, igaz nem egyirányú az út, de kárára nem hiszem, hogy válna bárkinek is. Ha valaki egész életében erről álmodozott, még ha tündérmesékből alkotott is képet az adott országról, az bátran próbálja meg, csak ne a semmire, állás nélkül építkezzen. Kivéve, hacsak van pár felesleges százezre elszórni. A legrosszabb, ami valaha is történhet, úgy hiszem, a megbánás utána, hogy nem mentem, ha valaki egész életében azon sopánkodik, mi lett volna, ha lett volna annyi kurázsija és bátorsága, hogy belevágjon. Napoleon Hill világosan meghatározza: „A siker nem igényel magyarázatot. A kudarc nincs tekintettel az alibidre.”
Ha már a kurázsiról beszélünk, hol az a híres magyar kurázsi, amiről úgy tudjuk, különleges bátorság, vajon miért nem működik itthon, hogy megalkossuk azt az élhető hazát, és létmódot, amiben nemzetté lehetünk? Nem mondhatjuk örökké, hogy mások tették ezt velünk!
A légkör biztos, hogy meghatározó, mint mindig. Az álmokból pedig nagyon sok információt, útmutatást lehet kiszűrni. Vannak, akik megálmodják előre egy problémának a megoldását. Illeszkednek a világba új látásmódjukkal, megközelítéseikkel kitárulkozik egy eddig rejtett, misztikus világ. Valójában ne tartson vissza semmi, ha megvan az akarat, ne gondolkozz, csak vágj bele. Nyavalygással még senki nem jutott előre, tenni akarással és elszántsággal viszont igen.
Képzeljünk csak el egy olyan állapotot, ahol nem félünk, hogy minek megyünk neki a sötétben, hanem ugyanolyan sebességgel és ügyességgel előrehaladunk, mint a denevérek és ugyanolyan pontosan alkalmazni tudjuk a tapasztalatainkat, ahogy ők teszik. Nem lenne csodálatos? Ha nem hisszük el, de megpróbáljuk alkalmazni, mi baj történhet, legfeljebb nem történik semmi, viszont ha meg se próbáljuk, a lehetőségtől fosztjuk meg magunkat, hogy mi lett volna, ha tényleg működik. Aki hitetlen, ezt gondolja át, jót fog tenni neki, mert arra fog rájönni, hogy nincs mit vesztenie.