A közhiedelemmel ellentétben, a belső átalakulás nem von maga után olyan magatartásbeli és pszichológiai következményeket, melyeket könnyű felismerni kívülről. A valós következmények teljesen más jellegűek.
Bizonyos értelemben néhány civilizációs betegség áldozatai vagyunk, melyeknek egyik tünete a jelenlegi kultúránk jellegzetes intellektuális arroganciája.
Az intellektuális arroganciát úgy definiálhatnánk, mint annak a feltételezését, hogy tökéletesen értjük a gondolatot már első hallásra, csak mert éppenséggel felismerjük a szavakat, és azt hisszük, hogy értjük a mélyebb, kifinomultabb értelmüket.
Világosan fel kell ismernünk, hogy sok évbe telhet, mire teljes mértékben megértjük ezeket a gondolatokat, ha egyáltalán eljön az a pillanat, és még akkor is csak abban az esetben értjük meg őket, ha személyesen is alkalmaztuk ezeket a gondolatokat és szembesítettük az önmagunkban megfigyelhető és meghatározható eredményekkel.
Amit nekünk civilizált emberi lényeknek nehéz lehet megérteni az az, hogy a gondolatokat csak akkor tudjuk felfogni, ha azok egy megfelelő belső változást tükröznek; csak azt értjük meg, ami bennünk létezik, és semmi olyan nem létezik bennünk, amit nem mi vittünk volna be, megemésztve és alaposan mérlegelve sokkal többel, mint csupán a intellektusunkkal.
Ahhoz, hogy tökéletesen megértsünk egy gondolatot, ténylegesen használnunk kell, meg kell ismernünk az összes apró ágazatát és kapcsolatát a többi gondolattal, amelyek már megfogalmazódtak bennünk a korábbi tapasztalatok alapján.
Az új gondolatok, főleg az ebben a felkészítő munkában fontolóra vett gondolatok, nem illenek bele egyetlen ismert kategóriába sem. Rendkívül fontos, hogy megértsük, ezek a gondolatok nincsenek a főáramlatban, és eddig valószínűleg nem is hallottuk őket, bár érezhetjük úgy, hogy ismerjük őket más forrásokból.
Szemügyre veszünk néhány fontos gondolatot ebben a bevezetőben a Munkához, és amikor meghalljuk ezeket a gondolatokat emlékeznünk kell arra, hogy nem értjük őket teljes egészében, és hogy bár tisztázhatunk egy-két pontot, csupán azáltal, hogy beszélünk róluk vagy gondolunk rájuk, soha nem fogjuk tudni teljesen megérteni.
A munkánk elején a figyelmünket a testünkre fogjuk fordítani, a szellemi, érzelmi és motor gépezeteivel együtt, amelyeket együttvéve ebben a rendszerben emberi biológiai gépezetnek hívunk.
Bár megszámolhatatlanul sok belső szubjektív állapota van, ami hozzáférhetetlen komplexitás benyomását keltheti, az emberi biológiai gépezetnek csak két olyan határozott objektív állapota van, amely minket érdekelhet az átalakulás szempontjából.
A gépezet vagy éber állapotban, vagy alvó állapotban van.
Az átlagos élet során, a pillanatnyi véletlenszerű felébredésektől eltekintve a gépezet alszik, és ez alatt az alvó állapot alatt, a saját akaratát érvényesíti, ugyanakkor a felsőbbrendű transzformációs funkciói nincsenek aktiválva.
Alvó állapotban a figyelme abszolút mértékben a saját belső szubjektív gondolataira, érzelmi állapotaira és érzékeléseire irányul, vagy azokra a kívülről jövő elterelésekre és vonzásokra, amelyek ráakaszkodnak a szubjektív önmagára összpontosítás sűrű fátylán keresztül, ami az ősi Nárcisz mítosz valódi értelme.
Eddigi tapasztalataink az életünk valódi értelmének kutatása terén többé-kevésbé egyformák. A komoly tudás hosszú és őszinte keresésének ellenére soha nem találtunk valós válaszokat, gyakorlati válaszokat…Soha nem tudtunk olyan gondolatokra bukkanni melyek működtek, és ténylegesen mérhető eredményeket produkáltak.
A legtöbbünk arra a következtetésre jutott, hogy azok az emberek, akik már benne vannak a Munkában, valamilyen okból kifolyólag úgy döntöttek, hogy összeesküdnek ellenünk és érthetetlenek és rejtélyesek lesznek.
De a szánalmas igazság az, hogy csak nagyon kevés ember, még a munkaközösségek nagyon híres és megtapsolt igazgatói sem ismerik a munka alap tényét; hogy csak egy felébresztett emberi biológiai gépezet tud transzformációs hatást gyakorolni a lényegi önmagára – önmagának arra a részére, ami nem a gépezet.
A munkaközösségek többsége azon alapszik, hogy a lényegi önmagunk az, ami alszik, és azt kell felébreszteni. Mivel nincsenek tisztában azzal, hogy a lényegi önmagunk azonosul a gépezet alvásával, és azzal, hogy a gépezet csak felébresztett állapotban képes transzformációs szerkezetként működni, esélyük sincs bármilyen hiteles átalakulásra.
Csak kevés ember ismeri ezt a fontos titkot, de még ennek a titoknak az ismerete sem garantálja, hogy mindent tudnak, ami ezeknek a gondolatoknak az átadásához szükséges; lehet, hogy nem tudják hogyan kell ezeket a gondolatokat közölni valakivel, és különben is, lehet, hogy csak elméletben ismerik ezeket a gondolatokat, és soha nem alkalmazták őket a gyakorlatban.
Egy igazi tanárnak képesnek és hajlandónak kell lennie bemutatni a saját átalakulását és felébredt állapotát, és nem csak beszélni róla.
Beszélni könnyű, és bárki, aki végighallgatott néhány előadást és őszintének tűnik, meggyőzheti a tudatlant.
Ha komolyan kerestünk valamilyen iskolát, egyértelmű a számunkra, hogy a szokványos módszerek semmi mást nem tudnak előidézni csak szokványos eredményeket, és hogy csak egy iskola különleges módszerei – olyan módszerek, amelyek ismeretlenek és hozzáférhetetlenek az átlagos élet során – tudnak iskolai eredményeket produkálni.
Ebben az értelemben azt lehet feltételezni, hogy az iskola egy emberi közösség, amely azért gyűlt össze, hogy felébresszék a gépezetüket és a felébresztett gépezetüket az átalakulásra használják, lehetséges evolúciójuk érdekében.
Ezeket a korai definíciókat az iskoláról, munkáról, alvásról, felébredésről és átalakulásról ideiglenes és hiányos gondolatként kell kezelnünk. Tovább definiáljuk az alvás, felébredés és átalakulás fogalmát ebben a bevezetőben az iskolai munkáról.
Ha a gépezet felébresztését és a lényegi önmagunk bekövetkező átalakulását szokásos módszerekkel is elő lehetne idézni, akkor bárki, aki szokványos életet élt keresztülmehetne az átalakulás folyamatán, és nem lenne szükség iskolákra.
Mégis, ezek az iskolák léteznek, és ha semmi mást nem tudunk az Energiamegmaradás törvényéről, azt mégis értjük, hogy semmi sem létezik szükségesség nélkül.
Azt is kikövetkeztethettük volna, hogy ha az átalakulás olyan eredményeket idéz elő, amelyeket felfedezni vélünk valakiben, akkor azt hihetjük, hogy az összes valaha élt zseni el kellett hogy érje az átalakulást. De még a legnagyszerűbb embereknek sem sikerült a történelem egésze során elérni az átalakulást a szó valós értelmében.
De hogyan is juthatna eszünkbe az iskolába járás, még mielőtt megértenénk a legelejétől kezdve a Munka alapjait, a lényegét, a legmélyebb előzményét: hogy az emberi biológiai gépezet – de csak a felébresztett állapotában – a transzformációs szerkezet a lényegi önmagunk lehetséges evolúciójához.
Ha a gépezet ébren van, a figyelme befelé irányul a lényegi önmagunk felé, ami önmagunknak az a része, ami nem a gépezet. Amikor a figyelme így a lényegi önmagunkra összpontosul, ez határozott transzformációs hatásokat hoz létre.
A kezdeti munkánk során úgy gondoljunk az emberi biológiai gépezetre mint egy alkímiai gyárra, amely ha felébred a gépies alvásból, létrehozza a lényegi önmagunk átalakulását és evolúcióját.
A lényegi önmagunk megrészegül a gépezet alvásától, teljesen azonosul vele. A lényegi önmagunk még azt is hiheti magáról, hogy alszik, de a tény attól még tény marad, a lényegi önmagunk nincs ébren, de nem is alszik.
Hogyan láthatjuk ezt a rejtélyes lényegi önmagunkat?
Az emberi biológiai gépezet ugyanúgy tükrözi a lényegi önmagunk jelenlétét, ahogy egy Wilson-féle ködkamra ki tudja mutatni a láthatatlan részecskék jelenlétét.
Bár mi közvetlenül nem látjuk a lényegi önmagunkat, de láthatjuk, hogy milyen úton haladt és milyen hatással volt a gépezetre.
A Wilson-féle ködkamra egy olyan eszköz, amely grafikailag kimutatja az útvonalát, nem annak amit felmérhetünk, hanem valami láthatatlannak, ami összeütközött valamivel, amit láthatunk és felmérhetünk.
Felmérhetjük a látható részecskéket a ködkamrában, olyan részecskéket, amelyek mozgásban voltak egy számunkra láthatatlan dologgal való ütközés során keletkezett energiaátvitel miatt, és ebből sok mindenre következtethetünk arra a dologra vonatkozóan, amit nem láthattunk. Ha csak felmérjük a hatását, már sok mindent megtudhatunk a láthatatlan lényegi önmagunkról.
A ködkamrához hasonlóan az emberi biológiai gépezet is a lényegi önmagunkkal kapcsolatban álló kölcsönös bio-visszacsatolásos szerkezet.
Mivel a lényegi önmagunk és a gépezet is elektromos, a két mező összeütközése létrehoz egy harmadik elektromos mezőt, amelyet ki lehet fejezni matematikailag. Ráadásul, a mezők radikálisan befolyásolhatják egymást, ami az evolúciós előnyünkre válhat. Később részletesen is megvitatjuk ezt a fontos gondolatot.