Ahol van hegy, ott biztos van egy vakondtúrás is.
Gyakran van az embernek olyan érzése, hogy hegyet mászik hetekig, hónapokig, vagy akár évekig, aztán később rájön, hogy csak vakondtúrás volt. A földön csúszik, de kiderül, hogy a meredek emelkedőt csak képzeli, hogy csak önmaga teremti meg a meredek emelkedőt. A hegy csak saját képzeletében létezik, csak saját gondolatai teremtik meg. A saját életünket erényesnek gondoljuk, és ha baj van, másokat, a körülményeket vagy a pénzt hibáztatjuk. A büszkeségünk, hiúságunk, az önmagunkról és jövönkről kialakított kép teremti meg az emelkedőket hegymászás közben.
„Nézzetek ide! Nézzétek milyen magasra másztam! Magasabban vagyok, mint ti. Ha ti jutottatok magasabbra, én alacsonyabbról indultam, és valójában sokkal többet másztam, mint ti. Az én hegyem sokkal meredekebb.”
Ahhoz, hogy láthassuk, hogy minden hegy csak egy kis vakondtúrás, hogy maga a hegymászás csak káprázat, el kell távolodnunk a földtől, és onnan látni fogjuk a vakondtúrásokat. A legfontosabb, hogy eltávolodjunk magunktól. Nézz vissza a múltadba. Nincsenek se hegyek, se vakondtúrások. Csak a múltbeli találkozások és erőfeszítések illúziója létezik, álmodott ellenállások álomemelkedői. Nincs más csak egy kis bolygó felszínén kúszás lenyomata. Miért ne élvezzük hát a boldogságot és eksztázist, míg átutazóként testünkhöz vagyunk kötve? Diktáld a saját feltételeidet. Az utazási irodának megvannak a saját szabályai, de az is lehet, hogy csak álmodjuk az irodát és a szabályait. Csak belső béke van, belső boldogság. Ami belül van, az változtat mindent örömforrássá az egyetlen helyen, ahol az ember tényleg él. Nincsenek hegyek, nincsenek vakondtúrások…, csak belső lényegünk és transzcendentális boldogság.
