A Tudat Hatalmas Tengere öt szinten bomlik ki előttem.
Legfelül a Korlátozhatatlan Mélység és a végtelen Nyugalom Tengere. Ez alatt, Azzal összeolvadva, egy másik hullám tornyosul, de mérete az előzőhöz mégse fogható. Itt nagy hullámok ringanak méltóságteljesen. Alatta szakadék majd egy harmadik tenger, melynek vannak ugyan határai, de ezek folytonosan tágulnak. Egymást követő hullámok hömpölyögnek különböző irányokba. Néha erősítik egymást és összeolvadnak, máskor összeütköznek és egymásnak rohannak. Olykor ebből a tengerből lassú örvényléssel vízoszlop keletkezik, és a szakadékon át néha a felső Tengerbe hatol. Közvetlenül a harmadik tenger alatt, egy negyedik, háborgó tenger. A hullámok mozgásából itt hiányzik minden harmónia és szabályosság. Mindenütt zűrzavar. Végül legalul egy lomha víz, egy alig fodrozódó, sekély tenger, melynek alig van jelentése vagy célja.
Legfelül a Tudat Hatalmas Tengere, kimeríthetetlen és határok nélküli.
Ez az a látszólagos Üresség, amely valójában az Én Telítettsége – Tiszta Divinitás, minden más Alapja, a dolgok Végső célja. A következő szint a Kozmikus és Transzcendens Tudat. Itt az Egy egyben Testvérület, ahogy az állandóság is együtt áll a fejlődéssel. Alatta szakadék, melyet nem könnyű áthidalni; szakadék, amely a balga emberiség tovább tágít, de vannak néhányan, akik az emberiség iránti szeretettől vezettetve minduntalan át akarják hidalni. A harmadik tenger az egoista vagy szubjektum-objektum szintje, a tudat legmagasabb foka, az egoisztikus humanitás igazi felsőosztálya. Ez mindazok tudata, akik a szeret és az intellektus magasabb szintjét képviselik, de a szubjektum-objektum tudat határain belül. Ezek alkotják az igazi “Kiválasztott Fajt”. Nélkülük a szakadék áthidalhatatlan maradna a nagy tömegek számára, és végül minden a tudatlanság renyhe tengerébe hullana vagy süllyedne le.
Az emberek közül csupán maroknyian időznek a harmadik tengerben, de ők minden civilizáció közvetlen fenntartói, s igazából ők viselik a külső élet terheit.
Belőlük kerülnek ki azok is, akiknek olykor-olykor sikerül átlépniük a szakadékot. A negyedik tenger szűk sávot foglal el, de tömve van emberekkel. Ezt a kvázi-entellektüelek, a félműveltek töltik meg, azok a tömegek, amelyek kevéske tudásukkal kevélykednek, és nem ismerik a sok tudás alázatosságát. Ezen a szinten zajlanak az értelmetlen eszmecserék, melyeket érzelmek és szenvedélyek színeznek át. Itt támad az erős hullámverés, mely viszályt kelt a nemzetek és osztályok között. De találkozni itt a Fénnyel is, és a Vágy keltette energiával, mely gyámoltalan és téveteg ugyan, mégis olyan erő, mely igába fogható és megtalálhatja a helyes utat. Ezek minden balgaságuk ellenére magukban hordozzák a reményt. Az ötödik tenger, sekély és kicsi, telis-teli az emberek nagy tömegével. Ezek a kábák, a szenvedély üledékének alját kortyolgatók, azok, akik alig viselnek terheket, maguk viszont nagy terhet jelentenek. E tengert zavarossá teszi a felkavart iszap, úgyhogy itt a öntudat fényének félhomálya honol. Ám mégis beszélhetünk egyáltalán öntudatról, s így ez az alsó szint is fölötte áll az állati tudatnak, noha sok tekintetben annak szintjére süllyedt, s ezzel a tiltott egyesüléssel még az állatnál is mélyebbre kerül. Sokszor úgy tűnik, hogy a ciklusok változása nem ad elég időt számukra, hogy ismét felemelkedjenek a mélységből, ahová süllyedtek.
Mert mi sem reménytelenebb, mint újra életet lehelni abba az átázott levélbe, amely a patak fenekére süllyedt.
Ami pedig azokat a leveleket illeti, amelyek még nem érték el a fenekét, rajtuk is rendkívül nehéz segíteni. Sokkal könnyebb az aktív és energikus rosszat jó irányba terelni, mint öntudatra ébreszteni valakit a kábaság álomszerű állapotából. Mindazonáltal a mentés nem reménytelen, és amíg a Szikra nem tűnik el teljesen, megeshet, hogy újra feltámad a Láng.
Akik a legalsó tengert töltik meg, nemigen hallottak a harmadik tenger létezéséről, és teljes tudatlanságban vannak afelől, hogy a szakadékon túl is létezik világ. Így aztán e vidék lakói sokszor saját vetőik ellen fordulnak, és tudatlanságukban elpusztítják azokat, akik egyetlen reményük. Jobb egy goromba – ámbár felsőbbrendű – úr szolgájának lenni, mint teljesen egyedül maradi a mélyben. Mivel a felsőbbrendű ember, még ha nem is vetkőzte le az önzést, és kihasználja a nála alsóbbrendűt, szükségképpen fel is emeli őt. Amennyire igaz ugyanis az, hogy a lepkét bekebelező madár az előbbit saját szintjére emeli, úgy a felsőbbrendű ember is felemeli az alsóbbrendűt, amikor kihasználja.
A mindenre kiterjedő és intelligens önzés sohasem használja ki az alant levőket.
Mivel azonban az önzés csaknem mindig kihasználja őket, akarata ellenére Nemes Célt szolgál, még ha e szolgálat Örömét nem is élvezi. Mert a felsőbbrendű által az alacsonyabb rendű iránt tanúsított figyelem némiképp magasabbra emeli az utóbbit is. Ez éppen olyan szükségszerűen érvényesülő törvény, mint fizikai párja, miszerint az elektromos mező elektromossággal tölti fel mindazt, amivel érintkezik. Ha valaha sikerrel ját világunkban a valóban fensőbb rendű osztályok elmozdítására törő igyekezet, akkor nemsokára, csupán a legalacsonyabban fekvő, vagyis az ötödik tenger maradna, és ez is pusztulásra lenne ítélve.
Kik hát az emberiség igazi barátai, az egyenlősítők-e vagy a nagyra törők?
Egy hasonlat jut eszembe, mely jól megvilágítja, mit jelentene a nivellálás folyamata, ha sikerrel járna.
Tegyük fel, hogy a föld litoszféráját mindenütt közepes szintre hoznák. Ekkor nem volnának többé szárazföldek: mindent tengernyi víz borítana. A levegő sehol sem érintkezne a földdel. Nem volnának fennsíkok – márpedig valamennyi földrész fennsík – és nem volnának hegycsúcsok. Mármost minden általunk ismert kultúra fizikai létét a szárazföld biztosította. Esetünkben tehát nem beszélhetnénk efféle fejlődésről. Nem alakulhatna ki tehát a létezők általunk ismert nagy láncolata sem, melynek betetőzője a Hegycsúcs jelképezte transzcendens Tudat. És az Élet magasba nyúló létrája nélkül, nem lehetne segíteni és irányítani a víz alatt élő lényeket sem.