Összhangot kell teremteni az Áramlat és a test erőforrásai, különösen az idegrendszer között.
Az Áramlatban lelkesültség és egész valómat átható örömérzés fog el, ez nem változtat azon a tényen, hogy az Áramlat rendkívüli energia igénybevétel , amely próbára teszi a szervezetet. A lélek apálya fáradtságérzéssel jár együtt, mely a betegséggel küzdő szervezet állapotához hasonlít. Ilyenkor fontos ellenállni a lelki depressziónak. Kétségkívül a fizikai test a leggyengébb láncszem, s a lélek apályakor nagy a kísértés feladására. Olyasmi ez, mintha a test tíz amperes biztosíték volna, amelyet száz amperes terhelés ér. Ekkor megpróbálnánk tíz amperesnél nagyobb impulzusokat használni, ami a biztosíték kiégésével fenyeget.
Ha viszont a biztosíték kiégett, a test és lélek közti kapcsolat megszakad, és csonka marad kifejeződése is.
A test teljes transzba kerülését követő extatikus állapotoknál nem merül fel hasonló probléma. Ebben az esetben azonban a Belső Tudat csak kevéssé érinti a testet és az idegrendszert, ami ugyancsak e kapcsolat kifejeződésének korlátozottságával jár.
Vagyis az evilági kifejeződés tekintetében az agy és az idegrendszer a kritikus láncszem.
Az Ébredés szempontjából a test csupán eszközként érdemleges, mindenek előtt más testet öltött tudatok eléréséhez.
Önmagában véve vagy a tapasztalatszerzés instrumentumaként nincs vitális fontossága, mivel az, aki egyszer rátalált az Öröm és a Tudás Forrására, a tapasztalatból származó örömök és információk puszta árnyékokká válnak, melyek iránt egyfajta megvetést érez. Ám a test továbbra is a cselekvés hasznos eszköze marad, és olyan figyelmet igényel, mint a mesterember fontos szerszáma, nem többet. Itt szembesülünk egy magasabb rendű kísértéssel, azzal, hogy semmibe vegyünk vagy veszni hagyjunk egy olyan eszközt, amely akadályt jelent a Magasabb Tudat számára a megismerésben vagy az elragadtatásban.
Jól példázza ezt annak a keleti embernek a példája, aki életének első felében egyetemi tanár lett. Eljutott a Megvilágosodáshoz és érdeklődése természetszerűleg a Magasabb Világ felé fordult. Nem fordult azonban el teljesen a fizikai világtól, és itt is kamatoztatni tudta új látásmódját. Saját elmondása szerint végül eljutott egy filozófiai gondolatrendszerhez, de a belső elmélyülése olyan erőssé vált, hogy Ráébredésének nem kívánt már külső kifejezést adni. Egyre inkább a meditáció töltötte ki az életét, s végül fürdés közben megfulladt, mivel saját belső állapotában merült el a vízben. A világot veszteség érte ezzel, hiszen emberünk kifejezés nagyfokú képességével rendelkezett. Saját nézőpontjából tekintve csupán bilincseit dobta le magáról, mivel a jelen idő általában véve nem alkalmas arra, hogy az ilyen emberek figyelmen kívül hagyják a többiek szükségleteit saját belső késztetéseik kielégítése közben.
A testet öltött tudat hipnotikus bűvkörében élő átlagos embernek nehéz megértenie, hogy egy szinten felül miképpen viszonyul a Ráébredésen átesett Magára-Talált-Ember a testi dolgokhoz. Biztosíthatom az olvasót, hogy ez a hozzáállás nem mesterséges, nem kényszeredett és nem is a pesszimizmus folyománya. Épp oly természetes, mint a rettenet, amit a modern háborúk frontvonalba beásott lövészárok-élete vált ki a közönséges emberekből. Lehet, hogy zokszó nélkül eleget tesz a hadi szolgálatnak, mert úgy érzi, hazájának szüksége van rá, de a szíve mélyénutálja ezt az életet. Így aztán nem is bánja, ha a sors úgy hozza, hogy nincs szükség rá a fronton. Nos, hadd biztosítsam a kételkedőket arról, hogy a Belső Élet olyan összehasonlíthatatlanul gazdagabb a külső életnél, hogy a legerősebb érzéki öröm is fájdalomnak hat. Vagyis a fizikai alakban való testet öltés némiképp olyan, mint a háborús frontszolgálat. A legbelsőbb és legmagasztosabb állapoton túl vannak még más, e külső életnél összetettebb Világok, melyekben a Tudat szintén testet öltött, és az Ottani Élet végtelenül gazdagabb, mint az élet itt, alant. Miért ragaszkodnánk tehát az üledékben formálódó élet talmi ragyogásához?
