Tesztoszteronszintjüknél és testi erejüknél fogva a férfiak valóban veszélyesebbek, de sokszor a gyengébbik nemnek titulált nők is ugyanolyan agresszívak lehetnek, sőt, egyes esetekben még a fizikai agresszió terén is felvehetik a versenyt a férfiakkal.
Sokáig neves pszichológusok is úgy gondolták, hogy az erősebbik nem képviselői hajlamosabbak hamarabb elveszteni a fejüket és agresszívvá válni. Harminc évvel ezelőtt a Stanfordi Egyetem pszichológusai, Eleanor Maccoby és Carol Jacklin közös tanulmányukban azt írták, hogy a női és a férfi nemet nem sok minden különbözteti meg pszichológiai szempontból, kivéve azt, hogy a férfiak sokkal nagyobb arányban hajlamosak az agresszióra. Vajon igazuk volt? Új kutatások szerint nem volt teljesen alaptalan a megállapításuk, de a nők sem angyalok, még ha testi erejüknél fogva nem is tudnak olyan komoly sérüléseket okozni, mint a férfiak.
Őrült férfiak
1995-ben a néhai pszichológus, David Lykken arról írt, hogy ha valamilyen varázslatos módszerrel le tudnánk hibernálni a férfiakat 12 és 28 éves koruk kötött, az erőszakos bűnözés a harmadára csökkenne. Lykken alapos kutatásaiból az derül ki, hogy a tíz évnél idősebb lányok és nők közül csak minden 56. hajlamos valamilyen fizikai erőszakkal járó bűncselekmény elkövetésére, míg a hasonló korú fiúk és férfiak közül minden 9. Az Egyesült Államokban a gyilkosságok csaknem 90%-át férfiak követik el.
Ezek a számok jól mutatják, hogy a férfiak mennyivel hajlamosabbak a fizikai agresszióra. „Ez a különbség a két nem között minden életkorban megfigyelhető, de a 20 és 30 év közötti korosztálynál a legnagyobb az eltérés” – állapította meg John Archer angol tudós az Egyesült Államokból, Finnországból, Spanyolországból, Indiából, Japánból és Új-Zélandról származó kutatási eredményeket megvizsgálva. Ennek ellenére a nőknél sem ritka az agresszív viselkedés, csak náluk ez másként mutatkozik meg, de párkapcsolaton belül ők is gyakran elvesztik a fejüket és fizikálisan is bántalmazzák partnerüket.
Női agresszió
Bár a nők többnyire kevésbé éreznek erőteljes dühöt és jobban megőrzik az önuralmukat, mint a férfiak, ők is indítanak bőven offenzívákat mások felé, a különbség csak az, hogy ők nem az öklüket használják. Ők úgynevezett mentális és lelki hadviselést folytatnak, amit „kapcsolati agressziónak” nevez a tudomány.
A kapcsolati agresszió gyakran más nők, riválisok felé irányul és többféle eszköze van, ilyen például egy rosszindulatú pletyka elterjesztése valakiről, a másik kizárása, kiközösítése valamilyen csoportból, nyilvános megalázás, kigúnyolás, „csöndterápia”, trágár üzenetek küldése és egyéb, a bővebb külvilág számára szinte észrevehetetlen technikák. A nők valószínűleg azért folyamodnak ezekhez a módszerekhez, mert a klasszikus neveltetés során azt tanulják, hogy ne mutassák ki nyilvánosan a haragjukat, másrészt pedig a férfiakhoz képest kisebb testi erejük miatt egy fizikai támadás talán kevésbé járna kielégítő eredménnyel a számukra.
Előfordul azonban, hogy a nők is kimutatják foguk fehérjét és fizikálisan is kimutatják nemtetszésüket. Ez főleg párkapcsolatokon belül fordul elő. A párkapcsolaton és a házasságon belül erőszak fogalmáról a legtöbb embernek egy agresszív férfi képe ugrik be, aki rendszeresen bántalmazza női partnerét, de Archer és amerikai kollégája, Murray Straus a hasonló eseteket tanulmányozva arra jöttek rá, hogy kapcsolaton belül a nők legalább annyira hajlamosak fizikai erőszakra, mint a férfiak. A kutatók itt természetesen azt vették figyelembe, hogy ki kezdte a verekedést, az önvédelemből történő visszaütések nem részei a statisztikának.
Ennek ellenére egy erőszakos kapcsolatban egyértelműen a nők vannak nagyobb veszélynek kitéve a fizikai erőbeli hátrányuk miatt, ráadásul míg a nők többnyire pofont adnak és karmolnak, addig a férfiak inkább ököllel ütnek vagy fojtogatnak, ha tettlegességig fajul a veszekedés.
A biológia a felelős mindezért?
Egy 2007-es tanulmányban a Montreali Egyetem tudósai 17 hónapos gyermekek agresszióra való hajlamosságát figyelték meg. A kisfiúknak öt, míg a kislányoknak csak egy százaléka mutatott fizikai agressziót (pl.: rúgás, harapás) a kísérlet során. Ez az arány a 29 hónapos gyermekeknél sem változott. Persze egy ilyen idős kislány is lehet agresszívabb a társainál, de az többnyire a helytelen vagy rossz körülmények között való nevelés eredménye.
A kutatás eredményei beigazolták Maccoby és Jacklin állításának azt a részét, miszerint magasabb tesztoszteronszintjük miatt a férfiak hajlamosabbak fizikai agresszióra a mindennapi élet során és, hogy valóban az ő támadásaik a veszélyesebbek, de a két kutatónak abban nem volt igaza, hogy a nők jóval kisebb arányban hajlamosan az agresszió bármilyen formájára.
A fizikai agresszió nemek szerinti arányának eltérése az emlősök legnagyobb részénél megfigyelhető, hiszen majdnem mindenhol a hím az erőszakosabb. A szabályt erősítő kivételt a hiénák jelentik, ahol a nőstények az agresszívabbak, aminek az oka, hogy tesztoszteronszintjük magasabb, mint a hímeké.