1984-ben egy Kirk Bloodsworth nevű férfit halálra ítéltek egy kilencéves kislány megerőszakolásáért és megöléséért, miután öt szemtanú is azt állította, hogy őt látta a helyszínen. Kilenc éve ült már börtönben a halálsoron, amikor a DNS-vizsgálatból kiderült, hogy nem ő volt a tettes. A hasonló esetek elkerülése érdekében jött létre az Innocence Project (Ártatlanság Projekt) nevű szervezet, mely a Yeshivai Egyetem segítségével azon dolgozik, hogy DNS-tesztek segítségével kiszabadítsa az ártatlanul elítélteket.
Az 1990-es évek óta már 239 ítéletet sikerült megdönteniük, melyek 73%-a szemtanúi beszámolókon alapult.
Az esetek egyharmadában nemcsak egy, hanem egyszerre kettő, három vagy még több szemtanú állította helytelenül ugyanazt.
Hogyan lehetséges, hogy ennyien tévednek?
Az azonosítás gyakran úgy történik, hogy a szemtanúnak több felsorakoztatott ember közül kell kiválasztania a bűnöst, de történhet fantomképek és más módszerek szerint is. Ha ez megtörtént, megérik a szemtanút, hogy hivatalosan is erősítse meg az álláspontját és próbáljon meg néhány további részletre visszaemlékezni. Többnyire a tárgyaláson is tanúskodniuk kell, amire gyakran csak évekkel később kerül sor. Az esküdtszék tagjai komoly jelentőséget tanúsítanak a beszámolóiknak, pedig nem kellene feltétlenül bízni a szavaikban, hiszen sok helyen hibázhatnak.
Újraépülő emlékek
A szemtanúk beszámolóinak feltétel nélküli elfogadása talán a memória működésével kapcsolatos tévhiteknek köszönhető. Sokan úgy gondolják, az emlékezés úgy működik, mint egy videófelvevő, azaz az agy rögzíti a történéseket, majd, mikor emlékezni kell valamire, csak újra lejátssza a „filmet”. Pszichológusok azonban megállapították, hogy az emlékezés során inkább újraépülnek az emlékképek és nem csak egyszerűen visszajátsszuk őket.
„Az emlékezés folyamata leginkább egy kirakós elemeinek összeillesztéséhez hasonlít és nem egy videofilm újranézéséhez”
– állítja a Kaliforniai Egyetem memóriakutatója, Elizabeth F. Loftus.
A bíróságon feltett kérdések, a kérdésekben tudattalanul megbúvó információk és a kérdezés módja is megváltoztathatja ezeket az elemeket, ami hibás emlékekhez vezet.
Erre irányuló kutatósok során több tudósnak is sikerült hamis emlékképeket létrehoznia a résztvevőkben, akik utána teljes magabiztossággal állították, hogy a kitalált dolog megtörtént. Az egyik leghíresebb ilyen kutatást Loftus és kollégája, Jacqueline Pickrell végezte, akik négy különböző esemény rövid, írásos összefoglalását adták oda a tesztalanyoknak. Ezek közül három olyan eseményről számolt be, melyek valóban megtörténtek velük, a negyedik azonban kitalált volt és arról szólt, hogy az alany öt-hat éves korában eltévedt egy bevásárlóközpontban vagy más nyilvános helyen, miközben a családjával vásárolt. A kutatók a résztvevők családtagjaitól kértek segítséget, hogy néhány hiteles részlettel alá tudják támasztani a kitalált sztorit (pl.: hol vásárolt régebben a család, stb.).
Miután elolvasták a történetek rövid összefoglalását, minden résztvevőnek le kellett írnia, hogy milyen részletekre emlékszik még az esemény kapcsán. Egyharmaduk a beszámolója alapján úgy vélte, részben vagy teljesen jól emlékszik a meg nem történt elcsatangolására. Ezeknek az embereknek a 25%-a még a kísérletet követő beszélgetéseken is azt állította, hogy emlékszik arra, ami meg sem történt.
Ha ilyen nagy a hibaszázalék, hogyan érhetnénk el, hogy a rendőrségi azonosítás pontosabb legyen? Az Innocence Project tett néhány javaslatot erre, például, hogy rögzítsék az azonosítás folyamatát, hogy később az esküdtszék láthassa, mennyire volt magabiztos a szemtanú és minden a szabályoknak megfelelően zajlott-e. Azt is javasolták, hogy az azonosítás során csak a szemtanú személyleírásának megfelelő emberek álljanak a sorban, hogy ne bökjön rá azonnal arra, aki egy kicsit is hasonlít. Emellett tájékoztatni kellene őket arról is, hogy a bűnös talán nincs is a sorban, ezért ha nem biztos a dolgában, nem kötelező választania. Egyelőre csak néhány városban alkalmazzák ezeket a módszereket, de úgy tűnik, egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek.
Szakértők bevonása
Az is felmerült, hogy a bírósági tárgyalásokba a szemtanúkat figyelő szakértőket is be kellene vonni, akik figyelnék a reakcióikat és válaszaikat. A legtöbb bíróság elutasítja ezt a javaslatot, mondván a laboratóriumi körülmények között tett felfedezések hasztalanok lennének a bíróságokon. Az Iowai Állami Egyetem pszichológusa, Gary Wells és kollégája, Lisa Hasel azonban bírósági felvételek alapján több bizonyítékot is felsorakoztatott az előbbi állítás megcáfolására. Egy biztos: ha a bíróságok elfogadják a segítséget, a tudomány ezen a téren is készen áll segíteni az igazság kiderítésében.