Attól félve, hogy nem lenne képes helyreállítani az alvó állapotot, a gépezet megtanult védekezni az éber állapot ellen. Minden egyénnek van egy különleges védelmi mechanizmusa, amit krónikusságnak hívnak, ami beindul valahányszor a gépezetet felébredés fenyegeti.
A gépezet krónikussága egy másik megnevezése a gépezet védelmi mechanizmusának, ami figyelmeztet, hogy a gépezet már közel van ahhoz, hogy éber állapotba kerüljön, és ugyanakkor védi a gépezetet az éber állapot ellen.
Tegyük fel, hogy azt látjuk, a harag a tipikus állapotunk. Ebből kikövetkeztethetjük, hogy a harag lehet a gépezetünk védelmi mechanizmusa a felébredés ellen.
Hamarosan látni fogjuk, hogy ez a védelmi mechanizmus, amit krónikusságnak hívunk, automatikusan aktiválja magát, de csak ha a gépezet megszokott rutinját – ami megőrzi az ingatag egyensúlyát – fenyegeti az éber állapot.
Minél közelebb van az éber állapot, annál mélyrehatóbbak a védelmi mechanizmus által létrehozott megnyilvánulások. Később, amikor az éber állapot már nem fenyeget, a védelmi mechanizmus lecsillapodik.
Ahogy az éber állapot egyre közelebb kerül, a krónikusság egyre drasztikusabban fog megnyilvánulni.
A válaszfalat az alvó és az éber állapot között a krónikusság tartja fenn.
Tulajdonképpen elég gyakran kerülünk az éber állapot közelébe, gyakran összeütközünk az éber állapottal, anélkül, hogy ténylegesen átlépnénk a vonalat.
Ami azt illeti, ahogy a gyerekek is, a legtöbbünk több időt töltött az éber állapotban; ez még azelőtt volt, mielőtt a gépezet kifejlesztette a krónikusságot, hogy védekezni tudjon az éber állapot ellen, hogy képes legyen elfogadhatóan működni társadalmi és kulturális kontextusban.
A társadalmi, gazdasági, és kulturális működéseket az alvó állapot irányítja. Ha a dolgok másképpen lennének, a társadalmi létezés elemei nem lennének fontosak.
A gépezet mindenekelőtt a krónikusságot fejleszti ki, mert ha a gépezet éber állapotba kerülne, és abban is maradna, a mindennapi élet eseményeinek csak kevés jelentősége lenne, vagy még annyi sem.
Egy hatalmas, bizarr és rendkívül mulatságos komédia kellős közepén találnánk magunkat. A kulturális kötelességek rendkívül nevetségesnek tűnnének, és a társadalmi kényszerűségeket értelmetlennek és ironikusan bohócosnak találnánk.
Ezt az elképzelést be tudjuk bizonyítani azzal a ténnyel, hogy azok, akik képesek éber állapotba kerülni, gyakran megteszik ezt, tehetetlenül feltörő hahotával.
Ha úgy tanulmányozzuk a nevetést és a nevetés célját, mint a paradoxon elutasítását, azt fogjuk látni, hogy általában azt mutatja, hogy megpillantottuk az alvó állapotot és az alvó állapot tevékenységeit jelentéktelennek találtuk, és teljes mértékben nem létezőnek az éber állapot nyers valóságához képest.
Ennek elismeréseként, a gépezet kifejlesztett egy automatikus védelmi mechanizmust az éber állapot ellen, ami gyakran olyan krónikus negatív érzés alakjába bújik, mint például a harag, szarkazmus, cinizmus, elszigetelődés, félelem, paranoia, hisztéria, neheztelés, irigység, kicsinyesség, féltékenység, bosszúvágy, kapzsiság, kegyesség, bánat, magányosság, aggódás, tehetetlenség, butaság, gyűlölet, megszállottság, stb., hogy tudjon jelentőséggel és fontossággal tovább működni mások elvárásainak megfelelően.
Amikor úgy tekintünk a gépezetre, mint valamire, ami ténylegesen jól működik alvó állapotban, már ami a hagyományos értelemben vett életben maradását illeti, akkor együtt érzünk majd a gépezettel, felismerjük a gépezet bölcsességét a krónikusság, az éber állapot elleni védelmi mechanizmus kifejlesztésében, hogy fenntarthassa az alvó állapotot, és így megfelelőn működhessen kulturális szemszögből nézve.
Ha fel akarjuk fedezni a saját krónikusságunkat, mindössze annyit kell tennünk, hogy vízszintes álomba merülünk, és megkérünk valakit, hogy rázzon fel minket az éjszakai órákban, vagy valamikor a pirkadat előtt és figyelje meg az első reakciónkat.
Az lesz a krónikusságunk.
A gépezet nem akar éber állapotba kerülni. Ösztönösen tudja, hogy nehéz lesz újra kezdeni az alvó állapotot, és folytatni a társadalmi funkcióit. Ugyanakkor olyan, mint egy gyerek, aki először nem akar bemászni a kádba, aztán miután egy kicsit játszott a kádban, nem akar onnan kiszállni.
A gépezet nem akar éber állapotba kerülni; az utolsó pillanatig ellenáll. De ha már éber állapotba kerül, el sem tudja képzelni, mit keresett eddig egyáltalán az alvó állapotban, miért választotta az alvó állapotot, miért fejlesztett ki egy védelmi mechanizmust ez ellen a csodálatos éber állapot ellen, és még akár az is előfordulhat, hogy soha nem akar majd visszatérni az alvó állapotba.
De ha már újra visszatért az alvó állapotba, nem tudja elképzelni, mit látott eddig az éber állapotban, és ugyanolyan határozottan akar ott maradni ahol van, mint amilyen határozottan néhány perccel vagy órával ezelőtt az éber állapotban akart maradni.
A gépezet természeténél fogva homeosztázisra törekszik – ez ösztönzés arra, hogy ott maradjon, ahol éppen van, és stabilizálja a meglévő körülményeket.
A gépezet végcélja, hogy állandó állapotot érjen el, és ott maradjon, attól kezdve mindenféle változás nélkül, ha lehet, örökre. A zavartalan és nem változó rutin, amelybe soha nem kerül semmi új, a gépezet számára a Mennyország.
A gépezet éber állapotának korábbi tanulmányozásaiból rájövünk, hogy éber állapotban a gépezetnek nincs akarata, abban az értelemben, hogy nincs többé ereje ahhoz, hogy érvényesítse a saját viselkedési és irányítási mintáit, mert a gépezet akarata a motor központtól függ, ami a negatív érzés erejével működik, és a negatív érzés nem tud létezni az éber állapotban.
Éber állapotban, a gépezet ugyanolyan állapotban van, mintha hipnotizálva lenne, azaz, mentes a gépezet kényszereitől, és a kényszerítő erőtől, ami szükséges az érvényesítésükhöz.
Általában, a gépezet az éber állapot kezdeti megtapasztalása során csak egyszerűen halkan ül vagy áll és nem csinál semmit, vagy idegesen mászkál föl-alá, vagy oda-vissza, vagy elmerül a „szerencsétlen-én-csoszogásban”, a hajlamaitól függően.
Az emberek többségében a védelmi mechanizmus körülbelül ötéves korukban fejlődött ki nagyon erősen, addig nem jelentkezett.
Ha a védelmi mechanizmus már szilárdan kialakult, automatikusan a kifinomult törzsi kultúránk működő tagjaivá válhatunk; igazi felnőttekké, a szó legmaróbb értelmében.
A védelmi mechanizmusnak szabad volt kifejlődnie a gépezetben, de miért? Csak azért, mert valaki, akiben vakon megbíztunk, arra bátorított, hogy fejlesszük ki a védelmi mechanizmust az éber állapot ellen, és úgy nőjünk fel – különös módon – hogy felvegyünk bizonyos szokásokat és módosítsunk a viselkedésünkön, stb.
Megbízható egyének az életünkben – szülők, tanárok, társak, nagybácsik és nagynénik és mások, akik közel álltak hozzánk – ők adták nekünk, szinte az összes olyan kondicionáló impulzust – vezérlőutasításokat – amelyek a védelmi mechanizmust képezik.
Ez a kondicionálás és a gépezet teljesen automatikus működtetésének szükségessége eredményezte azt, hogy szükség volt az alvó állapotra.
A védelmi mechanizmust a gépezet fejlesztette ki, hogy az alvó állapotot megtartsa, és végül az alvó állapot felvette a védelmi mechanizmus alakját, ami tovább automatizálta a hatást.
A védelmi mechanizmus a viselkedésben, testtartásban, kifejezésben nyilvánul meg, és még a célokban és szándékokban is.
Mivel megbíztunk ezekben az emberekben, nem álltunk ellen a tilalmaknak, és a természetellenes és nyilvánvalóan gépies célok, elképzelések, és szemléletek elrendelésének, amelyeket úgy kényszeríthettek ránk, mint ahogy egy gyermek esne áldozatául egy őt molesztáló embernek, aki közeli családtagja, csak ebben az esetben, bár a molesztálás pszichoemocionális, és nem fizikai szinten van, az ártalom semmivel sem kisebb.
Ezt a kondicionálást sokféleképpen ránk kényszeríthetik; például láthatjuk Arnold bácsit reflexív dühkitörése közben, aminek meglesz a hatása. Ebből a düh reflexből keletkezhet végül az a mély mag, amely körül kifejlődik a védelmi mechanizmus.
A védelmi mechanizmus egy sor funkciót lát el a kapcsolataink során másokkal és saját magunkkal, és e nélkül abszolút működésképtelennek találnánk magunkat a mindennapi életünkben.
Ahogy rájöttünk, hogy működésképtelenek vagyunk az éber állapotban, természetes módon engedtük a gépezetnek, hogy felvegye ezeket a társadalmi és kulturális működéseket, amelyeket lehetetlennek vagy értelmetlennek láttunk az éber állapotban.
A gépezetnek az ilyen átvétele tipikusan körülbelül ötéves korunkra fejeződik be, és a kondicionálás második szintje körülbelül tizenegy éves korunkban jelenik meg.
De mi történik a védelmi mechanizmussal, amikor a gépezet éber állapotban van? A gépezet csak addig védi magát az éber állapot ellen, amíg alvó állapotban van. Nincs értelme bezárni az istálló ajtaját miután a lovat ellopták.
Emlékezzünk csak vissza, miért védi magát mindenekelőtt az éber állapot ellen. Az éber állapot rövid pihenője után kénytelen lesz átszervezni a funkcionáló alvó állapotot.
Ha meg tudnánk győzni magunkat arról, hogy újra beléphetünk az alvó állapotba amikor csak akarunk, akkor nem ódzkodnánk ennyire attól, hogy elhagyjuk az alvó állapotot és belépjünk az éber állapotba.
Bizonyos értelemben, az alvó állapot szándékos felbomlasztása és helyreállítása a kulcs az éber állapothoz. Ha képesek leszünk szabadon elhagyni az alvó állapotot, belépni az éber állapotba, és aztán elhagyni az éber állapotot és visszatérni az alvó állapotba, akkor a gépezet többé nem fog félni az éber állapottól, és a védelmi mechanizmus lassan hatástalanítja magát, szinte megerőltetés nélkül.
Ez az elképzelés és az ebből eredő módszerek sok tanításban kifejezésre találtak, az aurignaci korszak sámánizmusától kezdve a tibeti buddhizmusig és a nyugati szerzetesi rendszerig.
A gépezetnek képesnek kell lennie félelem nélkül szemlélnie az éber állapotot – nem félve attól, hogy örökre ott ragadhat az éber állapotban.
Használhatjuk az alvó állapotot arra, hogy megtanuljuk megoldani az éber állapot problémáit, és felkészítsük magunkat arra, hogy befejezzük a Munkát, ami az éber állapot szempontjából valóban értékes, remélve, hogy egyszer belépünk az állandó éber állapotba.
Az alvó állapotnak megvan a maga jelentősége. Végül is, ha örökre éber állapotban maradnánk, soha nem lenne szükségünk iskolára, mert nem szenvednénk az alvó állapotban – ami, végül is, az iskola keresésnek a tényleges motivációja elsősorban.
Az a lényeg, hogy anélkül, hogy speciális munkát végeznénk önmagunkon az alvó állapotban, nem maradhatnánk sokáig az éber állapotban. Végül lesüllyedünk az alvó állapotba, és amíg nem találunk egy iskolát az alsóbb dimenziókban, nem tudhatjuk, hogy a módszer, amellyel megtanulhatunk tolerálni és működni az éber állapotban, el van rejtve az alvó állapotban ugyanúgy, mint ahogy a gyöngy van elrejtve a kagylóban.
Ironikus módon, a kulcs a felébredéshez az alvó állapotban rejlik.
Az éber állapot elszánt – és sikeres – keresése végül elkerülhetetlenül aktiválja a krónikusságot, ami annyira teszi kellemes társasággá az önmagán dolgozó embert, mint amennyire egy dühös tevét.
Természetesen a gépezet elkerüli az éber állapotot, mivel retteg attól, hogy újra meg kelljen fogalmaznia a megszokott létezésének értelmét. Az alvó állapotot minden egyes alkalommal ujjá kell építeni az éber állapot után. Szét van zúzva és darabokra van törve, skandákra, ahogy a buddhisták hívják, azaz, elemi részeire.
Erről szól a rejtélyes Bardo Thodol: az éber állapot fenntartása, az alvó állapot elemi részeinek szándékos és tudatos helyreállításán keresztül.
Speciális technikákat alkalmazva ezeket időnként szét lehet zúzni, hogy aztán szándékosan helyre lehessen állítani – az újjászületés folyamatában. Megtanulhatjuk szétszedni magunkat és újra összerakni, mint Dodgson rózsakeresztes meséjében a köpcös emberkéről. (Humpty-Dumpty)
A gépezet szeretné elkerülni a töredezést, a presztízsveszteséget az éber állapotban, mert a gépezet számára az éber állapot olyan, mint a halál.
A szertartások és a színház bizonyos formái, főleg a pantomim, segíthet nekünk jó módszereket kidolgozni az alvó állapot szándékos helyreállításához.
Csak akkor nem fog többé félni a gépezet az éber állapottól, ha már tudjuk, hogyan kell tudatosan előidézni az alvó állapotot.
A lényegi önmagunk, természetesen, nem fél az éber állapottól; azt szereti jobban, miközben a gépezet mindent megtesz azért, hogy elkerülje, foggal-körömmel harcol, belekapaszkodik minden egyes lámpaoszlopba és ajtófélfába, ami az éber állapothoz vezető úton feltűnik, mint James Cagney, a nagykutya, a többé nem szellemeskedő gengszter, aki teljes hisztériába esik miközben a Siralomház folyosóján vonszolják a zöld ajtó felé.
Aztán amikor már az éber állapotban van, ellazul, és az összes vizelet-és-ecet kifolyik a gépezetből.
Bár a krónikusság is szolgálja az alvó állapotot, az egész alvó állapot az összes tevékenységével, szemléletével, és céljával együtt, szintén a krónikusság megerősítését szolgálja.
Az alvó állapot fenntartása a gépezet legfontosabb célja és szándéka, mielőtt iskolába kerül, ha egyáltalán eljut egy iskolába.
Ha megkérdezzük az utcán bárkitől, „Mi az ön létezésének célja?”, olyan választ fog adni, amit körülbelül így lehet lefordítani „Az én létezésemnek célja a gépezet alvó állapotának fenntartása.”
Egy másik megnevezése a krónikus védelmi mechanizmusnak a Fő Gyengeség, de ne is törődjünk azzal, hogy milyen nevet adunk neki; az egész arról szól, hogy hogyan védekezik a gépezet az éber állapot ellen.
Az éber állapotban, az alvás összes eleme, minden olyan dolog, ami szenvedésre késztet minket a domináns erejével, hiányozni fog.
A krónikusság, és minden, ami a krónikusságot szolgálja, hiányozni fog. Ebből arra következtethetünk, hogy a krónikusság – és minden, ami a krónikusságot szolgálja – tulajdonképpen létrehozza az alvó állapotot.
A hipnotizmussal ellentétben, a természetes éber állapotban az akaratnak nincs külső forrása, ezért, amikor a gépezet belép az éber állapotba, hajlamos megakadni, mert nincs ott senki, aki megmondhatná neki, hogy mit tegyen, és belülről sem jön útmutatás.
Ezen a ponton, a gépezet annak a veszélynek van kitéve, hogy egy külső akaratforrás kondicionálja. Voltak politikai és vallási rendszerek, amelyek kihasználták azt a tényt, hogy rá lehet kényszeríteni külső akaratot olyan gépezetre, amely ideiglenes éber állapotba került sokkhatások és erős érzelmek által, ugyanúgy, ahogy egy hipnotizőr tudja rákényszeríteni az akaratát valakire, azzal a különbséggel, hogy a hipnotizőr esetében az éber állapot is kívülről lett kikényszerítve.
Habár ezt az elképzelést lehet, hogy sok politikus nem érti meg, és a technikai részleteket tulajdonképpen soha nem fedték fel, a gyakorlati aspektusokat eléggé megértették ahhoz, hogy azoknak határozott hatása legyen a náci Németországban és az Észak-Koreai hadifogoly táborokban.
Az a lényeg, hogy ha egy egyszerű hipnotizőr éber állapotba tudja hozni a gépezetet, és aztán külső akaratot tud rákényszeríteni, akkor arra is kell hogy legyen megoldás, hogy erőszakkal megakadályozzuk, hogy a krónikus védelmi mechanizmus aktiválódjon.
Az éber állapot és a hipnotikus állapot hasonlítanak egymásra – az egyetlen komoly különbség az, hogy az éber állapotban nincs hipnotizőr, de mindkettő esetében, a gépezet éber állapotba hozásának módszerei többé-kevésbé egyformák.
Szinte az összes módszer, amely az éber állapot előidézésére irányul, kihasználja azt a tényt, hogy lehet mesterséges eszközöket alkalmazni ahhoz, hogy megakadályozzuk, hogy a gépezet használja a krónikusságot az éber állapot elleni védekezés során.
Ezt a hatást pszichoaktív anyagokkal is el lehet érni, de bár a védelmi mechanizmust hatékonyan hatástalanítják a drogok, az éber állapotot komolyan károsítják.
De akárhogy is, akár hipnózissal akár önmagunk által előidézett hatásokkal, nem tudjuk sikeresen éber állapotba hozni a gépezetet, amíg a gépezet nem lesz teljes mértékben meggyőződve arról, hogy képes lesz helyreállítani az alvó állapotot.
Az iskolai tananyag egyik része, megtanulni néhány pontos módszert az alvó állapot helyreállításához, az éber állapot szempontjából.
Ha megvan a kulcs az alvó állapothoz, akkor elhárítottuk a gépezet elemi tiltakozását az éber állapot ellen.
Az embereket meghatározott típusokba kategorizálhatjuk a krónikusságuk szerint. Ebben az iskolában tizennyolc különböző kategóriába soroljuk őket, de ugyanilyen erővel bármennyi, számunkra értelmes kategóriába sorolhatnánk őket, ha megvalósítható gyorsíró rendszernek bizonyulnak a különböző védelmi mechanizmusok szemléltetésére.