NLP, NLP tréning, Mély Belső Átalakulás

Képességünk a belső evolúcióra

Képességünk a belső evolúcióra!

Annak a titka, hogy valami olyasmit vihessünk véghez, aminek objektív értéke van, a belső evolúcióra való képességünkben rejlik; speciális módszerek megtaníthatják nekünk, hogyan használjuk a testünket, elménket, és érzéseinket a lényegi önmagunk átformálásához.

Képességünk a belső evolúcióra!

Végül is, ha Redfinnek sikerülne igazítani a látásán, látna valamit – és még ha képtelen is lenne felfogni amit látott, legalább bepillantást nyert volna az ő világán túli magasabb dimenzióba.

A magasabb dimenzió látványa biztosan arra készteti majd, hogy nagyon komolyan megkérdőjelezzen mindent, amit eddig magától értetődőnek vett és ami valaha oly nyilvánvalónak tűnt…

Tegyük fel, hogy már több új dologgal is tisztában van: hogy az ő világa vagy dimenziója csak egy a sok közül, hogy életben maradni – legalábbis a legközelebbi magasabb dimenzióban – lehetetlen lenne a számára, és hogy bizonyos értelemben, mivel a lehetséges evolúciója független a környezetétől és a helyzetétől, átszökni egy magasabb dimenzióba teljesen lényegtelen és szükségtelen lenne.

Láthatna valamit, ami olyan megrémítő, mint egy élőlény, ami olyan nagy, mint az ő egész világa. Ha meg tudná érteni, hogy ez a teremtmény része volt annak a dimenziónak, amelyet csak egy hajszál választ el az övétől, akkor ebből kikövetkeztethetné, hogy volt több magasabb dimenzió is, talán végtelen számú dimenzió, amelyek mindegyike teljesen elérhetetlen a számára, de még ha elérhetetlen is, a saját alacsonyabb dimenziójának szemszögéből nézve kikövetkeztethetné a legalább egy magasabb dimenzió létének nyomaiból, egy legmagasabb dimenzió létezésének a tényét, ami az Abszolútum dimenziója.

Lehet, hogy erre először még nem jön rá, de nem csak a legközelebbi magasabb dimenziót láthatja a saját dimenziójából, hanem az összes magasabb dimenzió tisztán kivehető lenne, ha igazítani tudna a látásán, hogy képes legyen megkerülni a gépezetnek azt a természetes elutasítását, hogy ezeket érzékelje.

Nem tudhat meg sokat ezekről a magasabb dimenziókról, de mivel pillanatnyilag lehetetlenül távolinak tűnnek, nem okoznak neki nagy fejtörést a jelenlegi dilemmájában, de a puszta létezésük és a magasabb dimenzió létezésének lehetősége adja neki azt az indítékot, amire szüksége volt ahhoz, hogy beteljesítse a saját átalakulását és evolúcióját.

Lehet, hogy Redfin rögtön elhatározza, hogy mindenkinek elmeséli a felfedezését és megkérdezi a többieket, hogy mit tudtak meg vagy következtettek ki belőle. Nem fogja ezt furcsának tartani – végül is, a magasabb dimenzió könnyen látható az átlátszó üvegakadályon kívül, csak egy kicsit kell igazítani a látáson, hogy áthatolhasson, és láthatatlanná tegye az üvegakadályt, amely megakadályozza az érzékelését.

Hiszen, gondolja magában, amikor erre rámutat, nekik maguknak is látniuk kéne ezt!

Kezdeti izgatottságában ide-oda cikázna a tartályban, miközben elmesélné mindazoknak, akik hajlandók meghallgatni – akár kíváncsiságból, vagy csak azért, hogy pletyka-anyagot gyűjtsenek, vagy mert őszintén vágynak arra, hogy valamit tanuljanak – azt, amit oly váratlanul kiderített a helyzetükről, és hogy szerinte milyen sürgős lenne cselekedni.

Teljes megdöbbenésére és forrongó csalódottságára hamarosan szembe kell néznie azzal, hogy a többi hal közül csak nagyon keveseket – ha egyáltalán valakit – érdekel az, amiről ő beszél.

Némelyikük túl elfoglalt, lekötik őket a tartályi teendők, némelyiküknek nincs elég esze ahhoz, hogy megértsék a közölt információt, mások nem akarják, hogy megzavarják őket szórakozásuk közben, és megint mások pedig nem szeretnének olyan dolgokkal foglalkozni, melyek a kényelmes mindennapi kerékvágásból kizökkentené őket.

Az igazság az, hogy a többségük egyszerűen nem törődne a világuk korlátozottságával, és biztos nem érdekelné őket más, körülöttük lévő magasabb dimenziók létezése, még akkor sem, ha könnyedén szemügyre vehetné azokat.

Nem csak hogy felfoghatatlannak és zavarónak találnák a gondolatot, de fogalmuk sem lenne, mit kezdjenek vele. Abból kiindulva, amit ők gondolnak saját magukról és világukról, képtelenek lennének ebben bármilyen értéket vagy lehetőséget találni saját maguk számára.

És hogy felzaklatná őket Redfin! Mi van, ha igaza van, és tényleg van egy másik magasabb dimenzió a tartályon kívül? Mi értelme van tudni erről?

És amikor szembeállítják a saját jelentéktelen életüket egy felfoghatatlanul hatalmas valóság hátterével…

Milyen jelentéktelennek éreznék magukat, főleg, ha be tudnák bizonyítani, hogy egy elképesztően hatalmas lény él ebben a magasabb dimenzióban és eteti őket, és nézegeti őket, és érdeklődik a dolgaik iránt, aki nemcsak hogy gondoskodik a legfontosabb szükségleteikről, de, sok első kézből kapott szemtanúi jelentés szerint, kiemelte őket a tartályból valamiféle mennybe – valószínűleg Redfin magasabb dimenziója – miután meghaltak.

Mit tehetne Redfin, ha hirtelen rádöbbenne, hogy egyedül van az újonnan felfedezett igazságával – hogy csak minimális remény van rá, vagy még annyi sem, hogy valaki megértse őt, de még ha lenne is ilyen, az amit ő felfedezett elkerülhetetlenül valamiféle vallási hitté vagy pszichológiai elméletté torzulna.

Nem nagyon reménykedhetne abban, hogy bármilyen valós válaszokat kapjon a másik haltól, ugyanakkor nem változott meg annyira a korábbi önmagához képest, hogy ne érezné a régi, elveszett illúziók súlyát…

Milyen célt tűzhetne ki maga elé Redfin ezután a sokkoló felfedezés után? Mit lehet tőle követelni? És vajon képes lenne megfelelni ezeknek a követeléseknek?

Reménykedhetne abban, hogy valaha is objektívan szemlélhesse a tartályon kívüli életet? Megértheti valaha is, hogy mit jelent alacsonyabb dimenzióban élni, miközben majd kiszúrja a szemét egy magasabb dimenzió?

Még ha meg is értené ezeket a dolgokat, hogyan használhatná fel ezeket az információkat arra, hogy előidézzen magában valamit, amitől képes lesz teljesen mássá válni, valamivé, ami megszabadítja őt ettől a sorstól, hogy egy hal legyen tartályban?

Tudja, hogy bármit is tanulna meg, találna ki, vagy következtetne ki magáról a magasabb dimenzióról, az lényegtelen lenne a jelenlegi célja szempontjából.

Hamarosan rájönne, hogy számára a legfontosabb dolog jelenleg az csupán annak az ismerete, hogy magasabb dimenziók léteznek, és hogy láthatná azokat abban a pillanatban, ahogy rájönne, hogyan kerekedjen felül az érzékelésük iránti lélektani elutasításán, és ennek ismeretében arra is rájöhet, hogy az érzékelésnek ez az elutasítása összefügg az ő jelenlegi állapotával.

Végül arra a következtetésre is eljuthat, hogy lehetősége van változtatni önmagán – persze nem fizikailag, hanem pszicho- érzelmileg és talán más, nehezen megfogható módon is – azért hogy szolgálhassa a magasabb dimenziót anélkül, hogy benne élne.

Ha látná a magasabb dimenziót, és képes lenne rájönni a megváltozás lehetőségére, hamar belátná, hogy az egyetlen esélye az evolúcióra, ha valahogy hasznossá teszi magát egy magasabb dimenzió számára, és ezáltal kénytelen lenne felsőbbrendű törvényekhez igazodni.

Az evolúció így sürgető szükségszerűséggé válna, ami nélkül ő soha nem tudna túllépni a puszta kívánságon, hogy a jelenlegi állapotánál tovább fejlődjön.

Az első rálátás a magasabb dimenzióra arra szolgálhat, hogy rávezesse a gondolatra, hogy tényleg meg kéne értenie, egészen pontosan miképp tudná kiemelni magát a megszokott, hal a tartályban sorsából, és használhatná az életét valami más objektív célra, egy olyan célra, ami távol áll az ő életétől a tartályban, de végül is, ha ő tovább akarna menni, akkor többet kellene elérnie egy alkalmi pillantásnál.

Ha Redfin véghez akarna vinni valamit, aminek objektív értéke van, rá kellene jönnie, hogy az egyetlen dolog, amihez folyamodhat az, ha rábízza magát a saját belső evolúció iránti képességére, és hogy ez azzal jár, legalábbis az elején, hogy felül kell kerekednie a magasabb dimenzió érzékelésének természetes biológiai elutasításán.

Redfin kitalálhatná, ha a saját erőforrásaira kényszerülne, egy módszert, ami hasznosíthatná az ő egyetlen igazi tulajdonát, az egyetlen dolgot, amit nem lehetne tőle elvenni egész élete során a tartályban – a testét, az elméjével, érzékeléseivel és érzéseivel együtt.

Továbbá képes lenne feltalálni egy olyan módszert, amivel a saját evolúciója érdekében tudja használni a testét, elméjét és érzéseit – miközben hal marad a tartályban – és elképzelhető, hogy ha elég szerencsés, találhatna értelmet az életének, ha tudná hogyan aktiválja a saját belső evolúcióját.

Ha így tenne, elkerülhetetlenül találna az események során a saját kis céljainál sokkal felsőbbrendű célt, amely ha igazodni tudna hozzá, az egész életét kiemelné a tartály kicsinyes határain túlra, és egy olyan útra terelné őt, amely megköveteli, hogy valóban fontos feladatokat hajtson végre, nem feltétlenül önmaga számára fontosakat.

Lehet, hogy sokáig nem is értené a feladatai célját, de életének valódi jelentősége lesz egy nála sokkal nagyobb valami számára.

Az új felfedezései során arra is rájöhet, hogy önmagának egy része határozottan nem Redfin – nem egy hal a tartályban – és hogy ennek a másik, általában láthatatlan és nem is gyanított részének evolúciója az ő egyetlen valós esélye arra, hogy felülemelkedjen az egyébként jelentéktelen létén.

És miért ne lenne képes felfedezni ezt az önmaga láthatatlan részét? Nem fedezett már fel egy magasabb dimenziót a tartályon kívül – egy dimenziót, amelyet, ha tudta volna hogyan nézze és mit keressen, mindig is láthatott volna?

Most már tudja, hogy csak befelé kell fordítani a tekintetét és áttörni a pszichológiai korlátokat, amelyek elutasítják a láthatatlan részének érzékelését, és akkor rátalál a lényegi önmagára, ami nem egy hal a tartályban, és ami, most már tudja, ugyancsak látható lett volna egész élete során, ha tudta volna, mit keressen, és hogyan ismerje fel, ha megtalálta.

Módot talált arra, hogyan múlja felül megszokott sorsát, amit dísztárgyként élt; tudja és érti, hogy soha nem szabadulhat ki a tartályból, amíg a hal-része él, mégis, ha ismeri a személyes evolúció módszerét, a test, elme és érzelmek felhasználását a lényegi önmagunk transzformációs gépezeteként, akkor nincs arra szüksége, hogy azonnal elhagyja a tartályt az átalakulása és evolúciója végett, és arra sem, hogy bármit is változtasson külső hal-életén.

Ő hal, és hal is marad; ami valóban megváltozott, az a lehetősége, hogy sokkal jelentősebb helyet foglaljon el a dolgok rendjében.

Redfinhez hasonlóan lehet, hogy már mi is felmértük a tartály korlátjait, kiértékeltük az életünket a tartállyal kapcsolatban és a tartályban lévő többi hallal kapcsolatban, és világosan felismerjük, hogy semminek, amit hagyományosan teszünk, azaz, a környezetünkhöz és a többi halhoz viszonyítva, nem lesz igazi jelentősége.

Tegyük fel, hogy ezzel tisztában vagyunk és Redfinhez hasonlóan, már megpillantottuk a legközelebbi magasabb dimenziót, amiből következtettünk egy Abszolút dimenzió létezésére, és ettől még jobban rádöbbentünk az élet haszontalanságára.

Ha már ennyit láttunk – és most nem lennének ilyen gondolataink, ha legalább ennyit nem láttunk – képesek lennénk kikövetkeztetni önmagunk láthatatlan részének létezését és annak lehetőségeit egy evolúcióra, transzformációs gépezetként felhasználva a testet, az elmét és az érzelmeket.

De egészen pontosan mit kellene most tennünk?

Leave a Reply