NLP, NLP tréning, Mély Belső Átalakulás

Csapatépítés, csoportdinamika és a csoportrésztvevők…

csapatépítés, csoportdinamika, együttműködés és verseny

Együttműködés és versengés csoportokban…avagy hogyan “szabotálhatjuk” legjobban vezetőként vagy résztvevőként saját csapatunkat!

csapatépítés, csoportdinamika, együttműködés és verseny

Szociálpszichológiai értelemben két vagy több ember találkozásakor a felek arról dönthetnek, hogy:

  • együttműködnek vagy

  • versenyeznek egymással

A „JÁTÉK”, a kontextus alapegységei, avagy a társadalomelméleti paradigma:

  • (Játékosok) Az uralkodó álláspont szerint a társadalomban alapvető szereplők az individuumok. Gyakran azonban kollektív szereplőket (háztartások, cégek, államok stb.) tételezve eredményesebb elemzés valósítható meg.
  • (Szabályok) Bár föltételezzük, hogy a társadalmi játékban léteznek szabályok ezek pontos tartalma gyakran ismeretlen vagy bizonytalan. A társadalomtudós abban a helyzetben van, hogy a játék természetéből akar következtetni a játék alapvető szabályaira. Fontos, hogy különbséget tegyünk a játékszabályok és a játék megvalósulása között.
  • (Célok) A játékosok alapvető célja a nyereségük, illetve a hasznosságuk maximalizálása. A játék vesztesei azok az individuumok, illetve kollektív entitások, amelyek az adott szituációban egyénileg vagy csoportosan rosszul döntenek, vagy általában alkalmatlan szabályokat konstituálnak és így a társadalmi szelekció eredményeképpen marginalizálódnak, vagy megsemmisülnek.

Sok olyan szituáció, konfliktus, versenyhelyzet akad, amelyeket a játékelmélet a nem zéró-összegű játszmák kategóriájában elemez.

A zéróösszegű játékban az egyik fél csak a másik rovására nyerhet!

Ha nyer 100 egységet, akkor a másik szükségszerűen ugyanennyit veszít!

  • Kérdés az egyes csoportok működését minek tekintsük? Zéró-összegűnek vagy nem zéró-összegűnek?

  • És minek tekintsünk egy szerződés megkötését a partnerünkkel?

  • Hogyan tekintsük egy vállalat működését?

  • Vagy egy párkapcsolatot?

  • Esetleg egy házasságot?

A gyakorlatban azonban legalább ilyen gyakori az a döntés-, illetve konfliktushelyzet, amelyben a két fél nem csak egymástól, hanem egymással együttműködve valamilyen külső forrásból is nyerhet.

csapatépítés, csoportdinamika, együttműködés és verseny

A klasszikus fogolydilemma

A nem zéróösszegű játszmatípust leggyakrabban a “fogolydilemmájával” szokták a szakemberek modellezni. 1950-ben Merrill Flood és Melvin Drescher vetették fel először, nevét Albert W. Tuckertől kapta, aki a problémát egy krimi formájába öltöztette. Azóta ahány szerző átvette, annyiféleképpen színezte. Az eredeti eset így hangzik:

Adott két ember, akiket bankrablással gyanúsítanak és letartóztatnak. Elítélésükhöz azonban nincs közvetlen bizonyíték, szükség van legalább az egyikük beismerő vallomására. A vizsgálóbíró nagyon szeretné végre lezárni az ügyet, ezért külön-külön magához hívatja őket és mindkettőnek a következő ajánlatot teszi: “Ha bevallod a bankrablást, és ezzel segítesz tisztázni az ügyet, akkor téged szabadon bocsátlak. Ebben az esetben a társadra tíz év börtönbüntetést szabok ki. Ez az ajánlat azonban csak akkor érvényes, ha társad nem vall, és így nem segít nekünk az ügy tisztázásában. De ha ő is vall, akkor nem sokat ér a vallomásod és mind a ketten öt-öt évet kaptok. Ha egyikőtök sem vall, akkor a bankrablást megússzátok, de mindkettőtöket lecsukunk egy-egy évre, apróbb szabálytalanságokért.”

fogolydilemma a nem zéró összegű játékok egy fajtája.

A lényege, hogy két, súlyos bűnténnyel gyanúsított fogoly közül vallomást tesz-e az egyik a másik ellen (azaz defektál, mivel a fogolydilemmával foglalkozó anyagokban kooperációnak nem a hatóságokkal való együttműködés, hanem a vallomástétel megtagadása minősül). Akárcsak a többi nem kooperatív játékelméleti problémában, itt is feltételezzük, hogy az egyes játékosok saját nyereségüket tartják szem előtt, tekintet nélkül a másik résztvevő nyereségére.

A fogolydilemmánál a Nash-egyensúly nem vezet mindkét fél számára optimális megoldáshoz, mert ez ebben az esetben azt jelenti, hogy mindkét fogoly vall a másik ellen, még akkor is, ha a kooperációval nagyobb lenne a nyereségük. Bár mindkét fogoly jobban járna, ha kooperálnának, és egyikük sem vallana a másik ellen, mégis mindkettejüknek személyes érdekében áll vallani, akkor is ha korábban kooperációt ígértek egymásnak. Ebben áll a fogolydilemma lényege.

Az alábbi táblázattal foglalható össze a játék:

csapatépítés csoportdinamika együttműködés és verseny

Mindkét választás eredménye függeni fog attól, mit tesz a másik személy, de egyikük sem tudja, hogyan fog dönteni a másik. Még ha lehetőségük is lenne az összebeszélésre, akkor sem biztosan bízhatnának meg abban, hogy a másik megtartja az ígéretét.

Tegyük fel, hogy mindkét fogoly abszolút önző és egyetlen céljuk saját büntetésük minimalizálása.

Egy fogolynak két lehetősége van:

  • hallgatni, azaz kooperálni (együttműködni)

vagy

  • vallani, elárulni a társat (versengeni)

Ha az egyik fogoly arra számít, hogy a másik majd kooperál és hallgat, akkor az optimális stratégia a vallomástétel, hiszen ezzel elérhető az azonnali szabadulás, miközben a másik 10 évet tölt majd a rács mögött. Amennyiben azt feltételezi, hogy a másik vallani fog, akkor is az lesz a legjobb választás, ha ő is vallomást tesz, hiszen így megúszhatja a teljes 10 éves ítéletet és csak 1 évet kell leülnie, ahogy a másiknak is. Amennyiben persze mindketten kooperálnak és hallgatnak, akkor mindketten kiszabadulhatnának 1 év után.

Mindképpen a vallomás lesz a meghatározó stratégia mindkét résztvevő számára. Mindegy, hogyan dönt a másik játékos, a vallomással elkerülhető a rosszabb lehetőség.

A foglyok számára sajnálatos módon pont ez fog elvezetni ahhoz a szerencsétlen végkimenetelhez, mikor mindkettő vall és mindkettő súlyos büntetést kap.

csapatépítés, csoportdinamika, együttműködés és verseny

Ez a fogolydilemma gyökere.

Ha a csoport – azaz a két fogoly közös – érdekeit tekintjük, akkor a helyes stratégia a kooperáció (együttműködés), hiszen ez fogja az összesen letöltött büntetés idejét minimalizálni.

Bármely más döntés előnytelenebb lenne, ha a két fogoly együttes érdekeit vizsgáljuk.

Ha lenne lehetőség a másik játékos megbüntetésére, akkor azzal kooperációra lehetne kényszeríteni a másik felet. A fogolydilemma sorozatos változata pontosan ilyen büntetésre ad módot. Az ilyen változatban egy fogoly, ha egy társa ellene vallott, akkor a következő fordulóban megbüntetheti azzal, hogy vallomást tesz ellene.

Két lehetséges megoldás

zéró-összegű játék esetén

A zéróösszegű játékokra kidolgozott úgynevezett minimax stratégia szerint be kell vallani a tettet, mert így van esélye a legkisebb kárra, függetlenül a társ döntésétől. Egyikük ezek szerint logikusan így gondolkodhat: “Ha a társam vall, és én is vallok, akkor öt évet kapok, ha nem vallok, tízet. Ha tehát ő vall, jobb nekem is vallani. Ha a társam nem vall, és én vallok, holnaptól szabad vagyok, de ha nem vallok, 1 évi fogságra ítélnek.” Tehát ebben az esetben is jobb vallani. A logika parancsa szerint tehát vallani fog, és mivel a társa is ugyanilyen logikusan gondolkozik, ő is erre az eredményre jut. Mindketten kapnak öt-öt évet, holott ha egyikük sem vallott volna, egy-egy évvel megúszhatták volna. A játékelmélet ezt úgy fogalmazza meg, hogy az ilyen játszmában domináns stratégiája van az embernek, olyan stratégiája, amely a másik lépésétől függetlenül minden más döntésnél jobb.

nem zéró-összegű játék esetén

A két gyanúsított azonban nem zéróösszegű játékban vesz részt, hiszen – ha együttműködnek – “nyerhetnek” kevesebb büntetést is. Ha egyikük sem az önérdekű domináns stratégiát választja, azaz a másik együttműködésében bízva mindketten vállalják a 10 év börtönbüntetés kockázatát, végül is egy-egy évet kapnak, vagyis összesen két évet. Ezzel együttesen 8 év szabadság lesz a hasznuk az előbbi stratégia kétszer öt év börtönbüntetéséhez képest. Ebben az esetben az egyik fél ilyesformán spekulálhat: “Érzelem nem fűz a társamhoz, de azt tudom, hogy ő is ugyanolyan értelmes lény, mint én, különben nem álltam volna össze vele. Őt sem fűzi érzelem hozzám, de tudom, hogy pontosan olyan helyzetben van mint én, és ő is saját érdekei és logikája alapján fog dönteni. Eszerint akármilyen döntést is hozok, ő is ugyanarra a következtetésre fog jutni. Ha tehát én vallok, akkor ő is vall és mind a ketten öt-öt évet kapunk, ha azonban én nem vallok, akkor ő sem vall és így megússzuk egy-egy év büntetéssel.” E gondolatmenet szerint tehát nem fog vallani.

A játékelmélet szerint a második játszmának két alapvető előfeltétele van:

Az egyik az, hogy mindkét fél megbízzon a másikban, a második az, hogy ezt kölcsönösen tudják egymásról!!!

Ez a stratégia kihasználja azt a kiegészítő feltételezést is, amely szerint egy logikus gondolatmenet mindig ugyanarra az eredményre vezet, bárki is gondolja végig.

Amennyiben hiányzik e két bizalmi feltétel – mint általában hiányzik -, akkor a felek egyszerű önvédelemből a domináns, versengő (vagyis nem kooperatív, együttműködő) stratégiához folyamodnak.

E kényszerűnek látszó egoizmusnak nem csak az a hátránya, hogy kisebb haszonnal jár (fejenként négy év szabadság vesztés), hanem az is, hogy a bizalmatlanság szülte válaszok után már nincs visszaút: ha már valamelyikük vallott, a másikuk is vallomásra van kényszerítve, még akkor is, ha kooperatív stratégiára hajlott volna.

csapatépítés, csoportdinamika, együttműködés és verseny

Egyéb megoldások a fogolydilemmára

1979-ben egy amerikai politológus, Robert Axelrod versenyre hívott sok ismert tudóst a sokmenetes fogolydilemma megoldására. Ebben a szituáció hasonló (nem börtönnel elképzelve, de hasonló szerkezetű nyereségtáblázattal), csak nem egyszer játszódik le, hanem ugyanazzal a partnerrel többször egymás után. Így nem csak a két tiszta stratégia (kooperálok vagy nem) létezik, hanem végtelen sok algoritmus, amelyekben az előző menet(ek) nyereségét (a partner korábbi viselkedését) figyelembe lehet venni, mintegy kiismerni őt.

A versenyfelhívásra 14 program érkezett, a győztes a szociálpszichológus, Anatol Rapoport pályázata lett.

Ez volt egyszersmind a legegyszerűbb is. Ennyiből állt:

  1. Első lépésben kooperál.

  2. A következő lépésekben azt lépi, amit a partnere az előző menetben lépett.

Axelrod a beérkezett pályázatokból azt az eredményt szűrte le, hogy

  • a barátságosság

(azaz nem kezdeményezni versengést) és

  • a megbocsátás

(hajlandóság visszatérni a kooperációra)

volt az a két fogalom, amelyek a legjobb programokra jellemzők voltak.

1982-ben kiírt egy második versenyt, amelyen az összes résztvevő tisztában volt a barátságosság és a megbocsátás kulcsfogalmakkal. Éppen a fogolydilemma logikája miatt várható volt, hogy ezt könnyű kihasználni. Anatol Rapoport ismét ugyanazt a pályázatot küldte be (Tit for Tat névre keresztelte), és ismét nyert vele. A barátságosság és a megbocsátás tehát ismét tarolt. Axelrod további “nyerő” személyiségvonásokat is megfigyelt, mégpedig a provokálhatóságot (az ellenfél versengésének viszonzása), reakcióképességet (a válasz nagymértékben függ az ellenfél stratégiájától) és a kiismerhetőséget.

A Tit for Tat stratégiát sokan próbálták, és próbálják ma is javítani, Axelrod eredményei mégis szilárdan megállják a helyüket: elvileg nem lehetetlen, hogy kialakuljon stabil kooperáció ebben az önző világban.