NLP, NLP tréning, Mély Belső Átalakulás
az alvás és a halál

Ébredés

A halálfélelem megszűnése közös tapasztalata mindazoknak, akik eljutottak az Ébredéshez (Realization). Ami engem illet, egy ideje a halál inkább izgalmas kalandnak tűnik, nem pedig olyasminek, amitől félni kellene, leszámítva a gyötrő fizikai fájdalmat, amely esetleg kíséri. Ezért valójában vigyáznom kellett arra, nehogy elfogjon a vágy a fizikai megsemmisülésre, nem mintha olyan nehezemre esett volna az élet, hanem azért, mert világosan éreztem, hogy a fizikai megtestesülés féket jelent a Tudat számára, úgyhogy a halál bizonyos fokig megszabadulást hoz minden embernek, kivéve egészen szörnyűséges módozatait. Az Ébredés azonban megbékéltetett a világban való élettel, más szóval, eljuttatott egy olyan pontra, ahol szívesen veszem a féket, mivel felfedeztem hasznosságát. Ráadásul tudom, hogy a megkönnyebbülés a konkrét munka végeztével magától érkezik el, s így csupán arra van szükség, hogy kitartsunk feladatunk mellett, mely nem húzódik el a végtelenségig. Így aztán manapság jobban érdekel fizikai lényem jóléte, mint korábban bármikor. De úgy viszonyulok hozzá, ahogy a mesterember a maga szerszámaihoz, kiegészülve azzal az érzéssel, hogy a gyermek vagyis a személyiség javát szolgálja. Ami viszont magát a halált illeti, mindenféle komor jelentőségteljesség nélkül gondolok rá. Tisztán áll előttem ugyanis, hogy az, amit halálként emlegetünk, az élet vagy a tudat módozatának megváltozását jelenti csupán, és semmiképpen sem a teljes véget. Nem mondhatnám, hogy bármilyen személyes vágyat éreznék a halhatatlanságra, inkább a tisztán személytelen Tudat áldásaira vágyom. Elfogadom viszont a meghatározatlan ideig folytatódó individualitással járó kötelezettségeket, mivel fontos okok szólnak mellette.

Mai álláspontom tehát a következő: tudom, hogy igazából nem létezik halál és születés, hogy individuális létem tovább folytatódik, és végül, hogy a fizikai halál csupán múló incidens, melynek következménye a Tudat megnyilvánulási formájának megváltozása. Mindez lehetetlenné teszi, hogy belém fészkelje magát a halálfélelem.

az alvás és a halál

Egy lényeges értelemben már korábban meghaltam, noha testem még eleven, és nem szomorít el, ha a valódi halálra gondolok. A szervezet gyorsan kárpótolta magát az Átállással a veszteség miatt, és most kétségkívül mind erősebbé válik. Ám tény, amit nem győzök eléggé hangsúlyozni, hogy a meghalás lényege nem a fizikai test felbomlása. Alapvetően az észlelő- és felvevőképesség szintje változik meg. Ezzel egy nagyon fontos gyakorlati kérdéshez érkezünk. Amennyiben az ember testi valójában nem tanulta meg, miképpen egyeztetheti össze tudatosan az érzékelés testi és test nélküli szintjeit, akkor a halál egyfajta álom nélküli alvás állapotaként jelenik meg a személyes tudat számára. E magasabb értelemben nem öntudatlan állapot csak a személyes ember számára az, feltéve hogy nincs része egyfajta álmodó tudatállapotban, amely testi élményei mentén ölt formát. Az olvasónak tudnia kell, hogy itt nem véletlenszerű vagy elképzelt eszkatológiáról van szó, hanem tisztán ismeretelméleti meggondolásokból fakadó szükségszerűségről. A helyzet a következő: Ha egy tudatos lény egyfajta komplex rendszerbe integrálta önreflexivitását, mint amilyen az “öt érzéket” magában foglaló emberi felfogóképesség, és nem ismer semmilyen más tudatformát, akkor, abban az esetben, ha hirtelen elszakítják ettől a tudatformától és egy egészen másmilyenbe kerül, mindegy milyen világosság övezi, e lény számára öntudatlanságnak hat majd. Idővel az önreflexivitás új típusú funkcióra ébredhet, de az új entitást semmiképpen sem hihetjük ugyanazon individuumnak, aki a korábbi módon szerzi tapasztalatait. Radikális változásról van itt szó a tudatosság folyamatosságában, és bár magasabb vagy szellemi értelemben a tudat per se nem szűnik meg létezni, az individuum, mint individuum pusztán halandó lénynek bizonyul. A természet ennyit és nem többet biztosít az embernek. Ő azonban, saját fáradozása révén az Öntudatra ébredt emberek segítségével megteremtheti az önreflexív vagy individualizált tudat folyamatosságát. Ez a szerzett vagy korlátozott halhatatlanság fontos eleme a Kozmikus tudat jelentőségének.

Az individualizált halhatatlansághoz való eljutás problémájának kulcsa az egységesítés elsajátítása, miközben az ember az észlelés külső és belső szintjeit még egyszerre testesíti meg.

A kör négyszögesítése

A kör négyszögesítése valójában ezt az a misztikus folyamatot jelképezi. A kör és a négyszög összemérhetetlen egymással, vagyis a “körszerű” viszonylatok és értékek nem érthetők meg a “négyszög” fogalmaival. Az emberek nagy része öntudatlanul vált át az egyik szintről a másikra, és ebben az esetben az egyik szint olyan a másiknak, mint egy álom nélküli alvás. A két állapot nem folytonos, hanem különálló, és ily módon úgy néz ki a dolog, mintha két különböző ember létezne, nem pedig egyetlen tudatos lény. A körnek nincs eleje és nincs vége, tehát halhatatlan, a négyszög viszont az időben jön létre, és idővel megsemmisülésre van ítélve. De a kör “négyszögesítésével”, vagy pontosabban a négyszög “körösítésével” a négyszög típusú tudat összeolvad a kör halhatatlan tudatával. Ez teszi az individuális tudatot halhatatlanná. Látnunk kell, hogy az alvás alatti vagy a transzállapotbeli átlépés nem elegendő. Az embernek elég erősnek kell lennie ahhoz, hogy itt ébredjen öntudatra, s hogy ugyanakkor Ott is legyen. Ha egyszer ez sikerült neki, még ha csak egy pillanatra hozta is létre ezt a viszonylatot egész életében, úrrá lett a halálon és ily módon hallhatatlanná vált. Mármost, amikor valakinek sikerül a négyzet “körösítése”, önazonosságának középpontjába a kör kerül és igazából meghal, noha testében tovább él. Következésképpen járhat-kelhet a világban, mégis olyasvalakivé vált, aki már nem ehhez a világhoz tartozik.

A kör és a négyszög zónája között ellentét vagy “szakadék” van.

az alvás és a halál

Ezt olykor, mint a közbeékelődő felhők vagy tenger zónáját emlegetik. Vannak, akik öntudatuk részleges birtokában haladva át ezen egyfajta örvénylésről számolnak be, ami szédülést okozhat. Lehet, hogy ez az örvénylés nem szükségszerűen jelentkezik, én azonban olyan feszültséget érzékeltem magamban, ami a szédüléshez hasonlít, mindazonáltal kontrollálható. Ez a kontroll erős, de kifinomult koncentrációt igényel. Azt mondhatnám, hogy az egyéntől megkövetelt erőfeszítés nagyon hasonlít a felsőbb matematikához nélkülözhetetlen képzelőerőhöz. Az, aki a “racionális”, az “irracionális” és a “képzeletbeli” számokat képes egyetlen tényleges egységként, nem pusztán a pragmatikus szemlélet esetleges felosztásaiként felfogni, egyszersmind rájött a kör és a négyszög zónája közötti tudatváltás titkára. Ez nem az egyetlen út, csupán az, amit jómagam a leginkább ismerek. Ahogy azt korábban megjegyeztem, az indukció folyamata nagyban elősegítheti az Átmenetet.

Azok, akik testi életükben nem ismerték meg az átváltás titkát, haláluk után az alvás állapotába kerülnek. Előbb-utóbb egyfajta álomszerű tudatélményben lesz részük: jó esetben ezek a tudatállapotok alkotják a mennyei világokat. Az álom a szubjektum-objektum tudat folytatása, de a mennyei világokban ez tiszta boldogságként jelentkezik. Ebben az állapotban gyakorlatilag nincs mód a különbségtevésre. A fájdalom és az öröm ellentéteinek egysége az, ami az alvó tudatot ébredésre készteti. Ez az ellentét a földi életet jellemzi, ezért, hogy a döntő lépések csakis itt tehetők meg. Az álom igazi határkő. De az emberi tudat még ebben a világban is valamiféle éber-álomban vagy alvajáró állapotban leledzik. Mindazonáltal ez segíthet bennünket az ébredéshez, ellentétben a közönséges emberek halál utáni állapotával. Kétségkívül a fájdalom az egyik legnagyobb segítőnk, ekképpen nem olyan kárhozatos, mint hisszük, inkább áldásos funkciója van. Minél inkább elmélyültem a kérdésben, annál biztosabb lettem abban, hogy nagy hiba folyton a Rosszal foglalkozni. Az igazi nehézséget az alvajárás jelenti, amelyben az emberek nagy többsége az életét éli, úgy hogy sokan sohasem hagyják maguk mögött ezt az állapotot.

Ez lényegét tekintve hipnotikus álom, és a vallás fő kérdése nem az ember lelki üdvének megmentése, hanem az elme felébresztése ebből a hipnotikus álomból.

A közönséges halál alapvető természetének vizsgálatához kiváló alkalmat nyújtanak az ébredés- és alvásállapotok ismerős jelenségei. Az ember azért alszik el, hogy álmaiban élje ki magát, olykor pedig azért, hogy álom nélküli állapotba jusson. Általában miközben az ember álmodik, nem tudja, hogy elaludt. Ez azt jelenti, hogy nem sajátította tudatosan el az átállás módját, és hallgatólagosan a köznapi halált választja. De lehetséges az is, hogy valaki álmodik ugyanakkor tudomása is van erről, mivel elméjében őrzi a felébredt állapot emlékképét. Ebben az esetben tudatosan hajtja végre az átállást. Elegendő ha valaki egyszer él át ilyesmit életében ahhoz, hogy felvértezze magát olyan eszközzel, amellyel fizikai testét elhagyva megtörheti a halál utáni álom uralmát. Ez döntő lépés az Ébredés felé. A tanítvány tehát jól teszi, ha behatóan tanulmányozza az alváshoz és az ébredéshez kapcsolódó jelenségeket.

Még az is elképzelhető, hogy elalszunk később pedig felébredünk anélkül, hogy megtörne tudati állapotunk folyamatossága. Ebben az esetben a test álomba merül és a tudat működöse a fizikai szinten megszűnik, más szinteken viszont aktív marad, úgy hogy a tudati működés folyamatossága töretlen lesz. Ráadásul a belső állapot bizonyos fokig megfeleltethető az agyi működésnek, s ily módon a külső emlékezet is megőriz valamit. Ez az emlékezés azonban nem lényegi jegye a tudati működés folyamatosságának.

Az álom

Az állom-állapot olyannyira fontos, hogy többet kell elmondanunk természetéről. Amiképpen igaz az, hogy az ember lényegében fizikai testének aktív működése mellett is álmodhat – és az itteni életek zömére ez az állapot jellemző – az is igaz, hogy azon állapotok némelyike, amelyeket a test alvása közben tapasztalunk meg sokkal valóságosabb éberebb állapot annál, amit a fizikai testben időzve elérhetünk. Ezen állapotokat az emberek többsége nem tapasztalja meg, de vannak olyan individuumok, akiknek időről-időre részük van benne. Ezen emberek megkülönböztetett képességekkel rendelkeznek. A legfontosabb az a hatás, amit az éber életre tesznek. Gazdagíthatják, elmélyíthetik és új utakat terelhetik a külső életet. Gondolkodásuk kitágul.

az alvás és a halál

Ezek az Igazi Élet előjelei.

Ezzel szemben az álomállapotot csillogás övezi, ami lehet fájdalmas vagy kellemes, de mindenképpen úgy hat az akaratra és a gondolkodásra, mint valami drog. A holdfény gyakran hasonló hatást fejt ki. A hipnotikus állapot par excellence álom-állapot. E tudatállapotnak megvan az a tulajdonsága, hogy magáévá teszi az embert, ahelyett hogy az egyén tenné magáévá azt. Eltéríti attól, hogy döntéseit a tiszta és világos ítélőerő fényében hozza meg. Ez a tudatállapot a tömeg pszichológiáját jellemzi, és ez magyarázza, hogy a tömegek tudatának befolyásolására miért alkalmasabbak a pszichológiai eszközök, mint a racionális ítéletre való hivatkozás.

Az álom-tudat jellemző tulajdonsága a “homályosság” vagy “elmosódottság”. Teljesen hiányzik belőle a kristályos élesség vagy pontosság. Az álom állapotában gyenge a logikai képesség. Úgyszintén hiányzik az akarat határozottsága. Az álmodó együtt sodródik saját tudatával, ahelyett, hogy maga szabna neki irányt. Meglehet, hogy eszményi és gyönyörű dolgokról álmodik, teljesen elszakadva mindentől, ami vulgáris és érzéki, de az álmodó híján van az állhatatosságnak és az erőnek. Eszközei összességében szegényesek ahhoz, hogy ki tudjon törni a szubjektum-objektum viszony kötelékéből. Lehet jó ember, és hosszú időszakokra álomszerű áldásban is lehet része, de ez még nem a Felszabadulás Állapota. Mindent egybevetve tehát egészen nyilvánvaló, hogy annak, aki el akar jutni a Magasabb Tudathoz, először is a álomtendenciákat kell uralnia. Erre számos hasznos módszert alakíthat ki, melyek mindegyike az álomszerű-tudatállapot ellenében ható tulajdonságokat erősíti. Ekképpen nagy segítségére lehet minden olyan tevékenység, amely az elme erőteljes, pozitív és mélyreható használatát és az akarat megfeszítését igényli, kiváltképp olyan irányokba, amely többé-kevésbé ellenére van.

Az álomszerű tudatállapot egyik legjobb ellenszere az erős intellektus. Veszélye viszont, hogy olyan fokú egoizmust fejleszt ki, mely komoly korlátot jelent.

Véleményem szerint azonban könnyebb kordában tartani a túlfejlett egoizmust – hiszen rendelkezünk az ehhez szükséges erővel -, mint kellő erőre szert tennünk a túlságos álom-tudatállapotban.

Ezért én nem az egoizmust vagy a Rosszat, hanem az alvajárást tekintem a legfontosabb problémának, mely emberi életünkben megoldásra vár, már amennyiben a Megszabadulás a célunk.