Az “átkeretezés”, mint a kreatív folyamatok alapvető eleme

Az átkeretezés nem új dolog. Sok mítosz és tündérmese tartalmaz viselkedésmintákat vagy történéseket, melyeknek megváltozik az értelme, ha megváltoztatjuk a körítést. A furcsa kinézetű madár rút kiskacsának tűnhet, de aztán hattyúvá változik, gyönyörűbbé bármelyik kacsánál, melyhez hasonlítgatta magát. Rudolf, a rénszarvas nevetséges, világító piros orra hasznosnak bizonyul, mikor a Télapó szánja sűrű ködön halad át.

A keret megváltoztatása a legtöbb viccben is megjelenik. Ami első hallásra egyik dolgot juttatja eszünkbe, hirtelen új értelmet nyerhet.

„Mi az: zöld, és kerekei vannak?”

„Nagy Sándor, a hódító és Micimackó, a medve – mi a közös bennük?”

Az átkeretezés a kreatív folyamatok alapvető eleme: a közhelyek olyan új keretbe való helyezése, mely hasznos vagy élvezhető. Donald Glaser, a fizikus, a barátjával italozott, mikor a barát rámutatott egy pohár sörre és tréfálkozva megkérdezte a tudóst, miért nem a sört használja a szubatomi részecskék begyűjtésére. Glaser a sörben formálódó buborékokra meredt, és visszatérve a laboratóriumába feltalálta a buborékkamrát, mely a Wilson-féle ködkamrához hasonlítható, és a részecskék mozgásának követésére szolgál a nagyenergiájú fizikai kísérletekben. Arthur Koestler „A teremtés” című könyvében biszociációnak nevezi ezt a folyamatot, melyet egy történés két teljesen különböző kontextussal való, egyidejű összekötésének képességeként ír le.

Az általános kommunikációs elméletben alapigazság, hogy a jelnek csak annak a keretnek vagy kontextusnak a határain belül van értelme, melyben megjelenik.

A cipő csikorgásának a forgalmas járdán nem sok jelentése van; ugyanez a hang azonban teljesen más érzéseket vált ki, ha az ablakunk alatt halljuk meg éjjel, miközben egyedül fekszünk az ágyunkban. A fény a templom harangtornyában nem sokat mond a megfigyelőnek. Paul Revere azonban a harangtorony fényéből tudta meg, hogy jönnek a britek, sőt, azt is, hogyan érkeznek: „egy szárazföldön, ketten pedig a tengerről.” A fénynek csak a korábbi utasítások miatt volt értelme, melyek meghatározták a keretet – egy belső kontextust, mely értelmet adott a fényjeleknek.

Az átkeretezés széleskörűen használatos a terápiás kontextusban is. Mikor a terapeuta felszólítja a páciensét, hogy „gondoljon a dolgokra másképp”, „keressen egy új nézőpontot” vagy „vegyen figyelembe más tényezőket is”, tulajdonképpen arra kéri őt, hogy értékelje át a történéseket, annak érdekében, hogy másként reagáljon rájuk.

Az egyik kedvenc példám a következő: egy műhelymunka során Leslie Cameron-Bandler egy olyan hölggyel dolgozott, aki kényszeres viselkedéssel küszködött – takarítási mániája volt. Ez a hölgy még az izzókat is leporolta! A családja egész jól meg tudta érteni és el is tudta fogadni az anya viselkedését, kivéve a szőnyeg tisztán tartására tett próbálkozásait. A nő rengeteg időt szentelt annak, hogy meggyőzze az embereket, hogy ne sétáljanak a szőnyegen, mert lábnyomokat hagynak – nem sarat vagy port, csak bemélyedéseket a szőnyeg felületén.

Gyerekkoromban voltak olyan rokonaim, akik az újonnan vásárolt szőnyegre műanyag járólapokat tettek, és csak ezen a járdácskán volt szabad lépkedni. Olyanok is voltak, akik vettek egy zongorát, majd bezárták, hogy senki ne tudjon rajta játszani, mert nem akarták törölgetni a billentyűket. Ezeknek az embereknek fényképben kellett volna élniük. Lefotózhatták volna magukat a házban, meghalhattak volna, és felakaszthatták volna a képet oda, ahol a háznak kellett volna lennie. Sokkal könnyebb lett volna így.

Mikor a kényszerbeteg nő lenézett a szőnyegre és lábnyomokat látott, teste erős negatív reakcióval válaszolt – a zsigerei vad mozgásba kezdtek. Ilyenkor általában gyorsan elrohant a porszívóért és azonnal felporszívózta a szőnyeget. Mint professzionális háziasszony, naponta három-hét alkalommal porszívózott. Rengeteg időt töltött azzal, hogy meggyőzze az embereket, hogy a hátsó ajtón járjanak be, és dühös volt, ha nem így tettek. Arra is megkérte őket, hogy vegyék le cipőiket és járjanak „könnyedén”. Próbáltak már úgy sétálni, hogy nem volt súly a lábfejükön? Az egyetlen embert, aki ezt meg tudta csinálni, a tévében láttam – a Kung Fu nevű régi filmben, ahol szétterítették a rizspapírt, és a főhős végigsétált rajta, anélkül, hogy lábnyomokat hagyott volna. Aki ezt meg tudja csinálni, feleségül veheti a szóban forgó nőt, és élhet a házában.

Ebben a családban, egyébként, nincsenek kiskorú bűnözők vagy kábítószerfüggők. Csak három gyerek, akik mind jelen voltak a terápián, és szurkoltak Leslie-nek. A családtagok látszólag jól kijöttek egymással, ha nem otthon voltak. Például, ha étteremben vacsoráztak, nem volt semmi gond, és akkor sem, mikor nyaralni mentek. Otthon azonban mindenki a zsémbeskedő jelzővel illette az anyát, mert hol ezért, hol azért szidta családját. A zsémbeskedés általában a szőnyeg miatt volt.

Leslie megoldása a problémára a következő volt – így szólt a nőhöz: „Szeretném, ha becsukná a szemét és elképzelné a szőnyeget. Nincs rajta egyetlen lábnyom se. Sehol. Tiszta és bolyhos – egyetlen nyom sincs rajta.” Az asszony behunyta a szemét, és mosolygott, hiszen a mennyországban érezte magát. Leslie ezután így szólt: „Remélem érti, hogy ez azt jelenti, hogy teljesen egyedül van, és nincsenek Ön körül az emberek, akiket szeret.” A nő arckifejezése radikálisan megváltozott, és borzalmasan érezte magát! „Most képzeljen a szőnyegre néhány lábnyomot és nézzen rájuk. Tudni fogja, hogy a szívének legkedvesebb emberek a közelben vannak.” –szólt Leslie. A nő lelkét természetesen ismét jó érzések járták át.

Ezt a beavatkozást akár „érzelemcserének” is nevezhetjük, de stratégiaváltásnak vagy rögzítésnek is hívhatjuk. Sok névvel illethetjük, de a leghasznosabb, ha átkeretezésként gondolunk rá. A fent említett átkeretezés esetében a külvilági inger nem változott meg, csupán a jelentése. Ez a módszer bármikor alkalmazható, ha az inger, mely kiváltja a problémát nem is igazán kell, hogy megváltozzon, hiszen nincs benne semmi rossz.

A másik lehetőség természetesen az lett volna, hogy a család többi tagjára támadunk, és rákényszerítsük őket, hogy ne hagyjanak lábnyomokat a szőnyegen. A nő édesanyja ezt is megpróbálta – nem nagy sikerrel.

Hiking travelingMikor az ember olyan érzéki tapasztalattal szembesül, ami nem tetszik neki, a nem tetsző dolog valójában nem más, mint a reakció az élményre. Az egyik módja annak, hogy megváltoztassuk a reakciót, hogy megértsük, a válasz maga nem az érzéki tapasztalaton alapul. Ha megváltoztatjuk a tapasztalat értelmét, a reakció is megváltozik.

A mindent tisztán tartó nőről annyit tudunk, hogy egy olyan stratégiát alkalmaz, mely lehetővé teszi számára, hogy eldöntse, mikor érezheti magát rosszul. Nincsenek rossz érzései, mikor nyaralnak, vagy vendéglőben esznek. Feltételezem, hogy mikor más házában jár, és a ház rendetlen, nem érzi magát rosszul, mert a reakciója a tulajdonjoggal van kapcsolatban. A saját otthona az ő területe, azaz csak bizonyos határok között érzi magát rosszul. A garázsra vagy a hátsó udvarra nem tekint úgy, mint a saját területére. Az emberek gyakran makulátlanul tisztán tartják a házukat, de a gyerekek szobáját nem tekintik a ház részének, ezért nem is érzik magukat rosszul, ha az rendetlen és piszkos.

Ezek az emberek természetesen mind negatív motivációs stratégiákat alkalmaznak. Ha belépnek a konyhába és mindenfelé mosatlan edényeket látnak, a „Pfúúj!” felkiáltás hagyja el a szájukat. Ahhoz, hogy megszabaduljanak a rossz érzéstől, el kell mosogatniuk az edényeket. Csak ezután jöhet az a bizonyos elégedett „Ahhh – érzés”. De ugyanez az érzés nem járja át őket, ha belépnek egy tiszta hotelszobába, hiszen az nem a saját területük. Ez azt jelenti tehát, hogy valamiféle döntéshozatali stratégia lép működésbe.

Az egyik mód arra, hogy segítsünk ezen a családon, hogy megváltoztassuk a nő stratégiáját, melynek van néhány nemkívánatos karakterisztikája is. A probléma azonnali megoldásához és a korlátolt terápiás eredmények eléréséhez csak annyit kell tennünk, hogy pozitív érzéseket keltünk a nőben egy dologgal – a szőnyeggel – kapcsolatban. Ez ugyan nem egy mindenre kiható változás, de egy olyan dolog, amit mindenképp megtehetünk.

Ez különösen igaz az üzleti világban mozgó személyekre, ugyanis a tartalom átkeretezése az eladás lényege.

Néhányan „átfogalmazásnak” vagy „átcímkézésnek” is nevezik a folyamatot. Akárhogy is hívjuk, tulajdonképpen csak egy új reakciót kapcsolunk egy érzéki tapasztalathoz. A tartalmon nem változtatunk, csak még egy jelentést adunk neki – ugyanolyan fajta jelentést, amit a személy már maga is meghatározott. A takarítómániás nő úgy ítéli meg, hogy ha egy bizonyos érzéki tapasztalattal találkozik, az elég fontos ahhoz, hogy rosszul érezze magát miatta. Ha a lábnyomokat sikerül úgy definiálni, mint valamit, ami elég fontos ahhoz, hogy jól érezze magát miatta, a reakciója megváltozik.

Leave a Reply