NLP, NLP tréning, Mély Belső Átalakulás

Ha már képesek vagyunk megnyugtatni és lecsendesíteni a gépezetet, az lesz az érzésünk, hogy határozottan különváltunk a gépezettől, és életünk a gépezet életétől távol és azon túl helyezkedik el.

 

A Testen kívül

Íme egy kísérlet, amit arra találtak ki, hogy segítsen nekünk különválni a testünktől és a testünk érzékeléseitől:

E kísérlet során nagy tudástömeget fogunk felfedezni, amihez az emberek többsége nem fér hozzá, mivel őket visszatartják a tabuk. Nekik nem engedélyezett a tiltott tudás.

Az élet általában visszatartja ezt a tudást azoktól, akik nem keresik kitartóan, aki viszont kitartóan keresi, azt nem lehet megakadályozni abban, hogy meg is szerezze. Ha tényleg akarjuk, csak át kell lépnünk ezt a vonalat.

A szétterjedő látás a testen kívüli élmény titka. Egyszer csak majd kinyitjuk a szemünket, szétterjesztjük a látásunkat, és azt vesszük észre ha lenézünk, hogy nincs lábunk, nincs testünk, nincs karunk. Ez szinte biztosan megtörténik velünk, ha kitartóan keresünk. Furcsa dolgok fognak történni.

Ahogy elkezdünk bizonyos állapotokat és bizonyos látványokat kiváltani, valódi jelenségek fognak feltűnni, és hallucinálásból származó hamis jelenségek fognak létrejönni. Ne hagyjuk figyelmen kívül a dolgokat csak azért, mert van egy csomó hamis jelenség. Vannak valódi dolgok is.

Ha ez az anyag már jól megy, és a hamis jelenségek lemorzsolódnak meghagyva a valódiakat, készen állunk arra, hogy a veszélyesebb tartományokban dolgozzunk.

Amit éppen most csinálunk biztonságos, de egy bizonyos ponton el kell hagynunk a sziget biztonságát és veszélyesebb vizekre kell eveznünk. De nem most, és addig nem, amíg nem leszünk elég gyakorlottak.

Azt akarjuk, hogy a gépezet teljesen ellazuljon. Eközben nem szabad engednünk, hogy mozgás legyen a gépezetben, kivéve a szívverés és a légzés nélkülözhetetlen életbentartó rendszereit.

Nem áll érdekünkben engedélyezni a mozgást, vagy bármi mást, ami a tudatosságunkat visszatereli a gépezet érzékeléseire. Meg akarunk szabadulni attól az érzéstől, hogy a gépezetben vagyunk.

Ha már meg tudtuk nyugtatni és le tudtuk csendesíteni a gépezetet, használni tudunk majd egy régi trükköt ahhoz, hogy megtapasztalhassuk azt az érzést, hogy határozottan különváltunk a gépezettől, és hogy az életünk a gépezet életétől távol és azon túl helyezkedik el.

Ha leülünk egy teljes alakot mutató tükör elé, kikapcsolva minden lámpát és elektromos készüléket, és egy sötét színű gyertyát – mivel nem akarjuk, hogy a gyertya látványa elvonja a figyelmet – égetünk az egyik oldalán, mögötte, vagy előtte a padlón – amelyik jobban működik – úgy kell követnünk, mintha gondolatokat fejezne ki a saját agyunkban:

  • Azt akarom, hogy olyan benyomásom legyen, mintha az, amit most magam előtt látok nem tükörkép lenne, hanem maga a gépezet, hogy én egy nemlétezés vagyok, a gépezet puszta visszatükröződése, és a levegőben lógva vagy egy ajtónyíláson keresztül nézem a gépezetet a dimenziók között.
  • Meg kell győzni magamat arról, hogy nem vagyok a gépezetben, hogy kívülről nézem a gépezetet.
  • Emlékszem rá, hogy valamikor a gépezetben voltam, de most kívülről nézem, és nagyon furcsának tűnik – nagyon különösnek. Egyáltalán nem olyan, mint amilyennek gondoltam, amikor benne voltam.
  • Nem engedhetem meg, hogy az átható tekintetem elkalandozzon a gépezet látványától akár csak egy pillanatra is; enyhe meglepetést érzek, amiért ilyen könnyen sikerült elhagynom a gépezetet, és mivel végre megszabadultam a gépezet saját magáról alkotott képétől, teljesen másmilyennek látom az életem a gépezetben, mint akkor, amikor benne voltam.
  • Nagyon gyorsan rájövök, hogy ebből semmi sem képzelt, hogy én tényleg a gépezeten kívül vagyok, és azt szemrevételezem, amiről mindig azt hittem, hogy én vagyok.
  • Nem furcsa, hogy ennyire másképp látom magam most, hogy a gépezeten kívül vagyok?
  • Amikor benne voltam, azt gondoltam magamról, hogy teljesen máshogy nézek ki. De most, hogy kint vagyok, abszolút objektívan szemlélem a gépezetet, ahogy mások látnák azt.
  • Nem furcsa a saját szemembe nézni, a saját arcomat tanulmányozni? Az agy még mindig ott bent van, robotol, a saját gondolatain gondolkozik, és a saját érzésein gondolkozik. Hát nem üdítő érzés ezt hátrahagyni?
  • Leparkoltam a testet, kiszálltam belőle. Ez egy egyedülálló alkalom arra, hogy objektívan kívülről tanulmányozhassam. Mekkorának látszik? Mit érez?
  • Kíváncsi vagyok, milyen érzések kerítik hatalmukba ebben a pillanatban…milyen érzések verődnek vissza rajta keresztül? Ahogy tanulmányozom a gépezetet, némi szánalmat érzek iránta, mert halandó, egy nap meg fog halni.
  • Tudom, hogy érez fájdalmat, vannak saját gondolatai, saját reményei és félelmei; néha szomorú, boldog, vagy beteg.
  • Tudom, hogy jelen vannak nála ezek a dolgok, mert nagyon hosszú időn keresztül osztoztam rajtuk a gépezettel.
  • A gépezet megtanított nekem mindent ezekről a dolgokról. Megtanította az örömöt és a fájdalmat; a gépezettől megtanultam követni a jövőt, remélni, hogy eljönnek a várt dolgok, sóvárogni a múlt után, a bizalmamat a tevékenységekbe, elképzelésekbe és érzésekbe fektetni.
  • A gépezet elég furcsának és üresnek néz ki így, hogy nem vagyok benne. Olyan, mintha élné a saját életét. A légzése és a szívritmusa olyan, mint eddig. Könnyen végezheti a dolgait nélkülem is, és senki nem tudna kiokoskodni semmit, soha senkinek nem kéne megtudnia, hogy én nem vagyok a gépezetben, ha esetleg úgy döntenék, hogy nem térek vissza.
  • Mit számít, hogy visszatérek vagy sem, ha egyszer úgysincs semmi közöm a test gondolataihoz, érzéseihez, vagy érzékeléseihez?
  • És nem csak hogy saját gondolatai, érzései, érzékelései vannak a gépezetnek, még saját döntéseket is hoz. Milyen csodálatos a számomra – egy gépezet, amelyik mindent maga csinál!
  • Tényleg, nagyon szerencsés vagyok, mert nem kell a gépezet dolgaival törődnöm. A beavatkozásom szükségtelen. Ez egy önműködő gépezet.
  • Kíváncsi vagyok, mire gondol most…Hadd vegyem számba, hogy mi az amit látok, kezdve az objektum méretével. Mekkora is, valójában? Amikor kívülről nézem, nem viszonyítva egyik termékéhez sem, olyan, mintha nem lenne különösebben semmilyen mérete.
  • Nem néz ki sem élőnek, sem halottnak; csak egy gépezet, valami, amit kivéstek egy puha kőből, egy energia szobor…egy szilárd matematikai egyenlet…
  • Csak egy üres konténer, ami semmire nem képes. Abszurditásnak tűnik azt képzelni róla, hogy lehetnek gondolatai és érzései.
  • Hirtelen rájövök, hogy ezek a gondolat-minták, amelyek most jelen vannak nálam, annak az eredményei, hogy el voltam merülve a gépezet álmában, és hogy mennyire kondicionálva voltam arra, hogy úgy gondolkozzak és érezzek, mint a gépezet.
  • Innen kívülről nézve a gépezetet, látom, hogy nincs sok ideje dolgozni; soha nem is volt sok ideje erre. Micsoda megkönnyebbülés, hogy többé már nem vagyok bent ragadva a gépezetben, nem vagyok bezárva…
  • A gépezetet arra programozta és kondicionálta az élet, hogy alva maradjon, és ne működjön transzformációs szerkezetként. Ha visszatérnék a belsejébe, segítenem kéne neki felülkerekedni a különféle társadalmi tabukon és pszichológiai félelmeken, amelyeket elfogadott, és amelyek arra voltak hivatottak, hogy a gépezetet alvásban tartsák.
  • A gépezet úgy néz ki, mint aki sokat szenvedett, és rengeteg időt töltött azzal, hogy olyasmit tett, amit nem akart, és ami kellemetlen volt a számára.
  • Van egy olyan érzésem, hogy ez valami olyasmi, amit én is tapasztalni fogok, amikor a gépezet meghal; hátrafordulok, és ránézek a halott gépezetre, ami körülbelül így fog kinézni.
  • Tudom, hogy ha nem sikerül elérnem, hogy a gépezet transzformációs szerkezetként működjön, akkor újra be fog szívni magába…
  • Tudom, hogy ha minden úgy folytatódik, ahogy most van, hajlamos leszek visszatérni a belsejébe, és a halála pillanatában valószínűleg vissza akarok majd térni a születése pillanatához, újból benne maradva, egész életén át, a születésétől kezdve a haláláig…
  • Ebből a nézőpontból, a gépezet rendkívül egyszerűnek mégis nevetségesen kifinomultnak és bonyolultnak tűnik, és aztán a látvány megváltozik.
  • Innen szemlélve, olyan váratlan dolgokat látok, amelyekről soha nem gondoltam volna, hogy látni fogom, vagy tekintettel leszek rá.
  • Ha egy kicsit tovább maradnék a gépezeten kívül, a gépezet visszaverődései, gondolatai, érzései, és érzékelései biztosan megszűnnek.
  • Azt veszem észre, hogy úgy nézek rá, mintha valamilyen idegen tárgyat szemlélnék, de feltételezem, hogy mivel még csak most szabadultam ki belőle és kezdtem szemlélni, ugyanúgy gondolkozok, mint a gépezet, ugyanúgy érzek, mint a gépezet, a gépezethez hasonlóan érzékelek, egyformák a meggyőződéseink, és a hozzáállásunk.
  • Néha úgy érzem, hogy vissza akarok térni az életébe, vagy még ha kívül is akarnék maradni, vagy máshová menni, a szokás puszta ereje és a kölcsönös elektromos vonzódás visszahúzhat a belsejébe.
  • Amikor először pillantottam meg a gépezetet kívülről, hihetetlen szeretetet, és szánalmat éreztem iránta, de most, hogy egy ideje már kívül vagyok, abszolút közönyös vagyok ez iránt az üres burok iránt, ez iránt a dolog iránt, amelyik itt ül előttem…nem érzek semmi szánalmat vagy szeretet iránta, legalábbis nem a szokásos módon.
  • Érzek szeretet, de nem olyat, mint amilyet a gépezet ismer…pártatlan szeretetet, érzések nélküli szeretetet, tárgy nélküli szeretetet.
  • Ahogy felmérem a helyzetet, észreveszem, hogy van egy árnyalatnyi különbség az én fókuszpontomban, szemléletmódomban…mivel ideiglenesen megszabadultam a gépezet életétől, tudatában vagyok egy másik dimenziónak, amelyik a megszokott percepciómon kívül esik, bár amit látok, az többé-kevésbé ugyanaz.
  • Meg kell próbálnom emlékezetben tartani, hogy mindennek a titka a látásom szétterjesztése, ami biztosítja nekem az eszközöket ahhoz, hogy elérjem a perspektíva illúziójának megsemmisülését, ami a kiterjedés, tömeg, mélység, és távolság hallucinációs látványát hozza létre.
  • El akarom érni a nem-dimenziós látást, ami akkor jön létre, ha engedem a látásomnak, hogy ellazuljon, nem nézve konkrétan semmire. Olyan szélesre akarom tárni a látásomat, amennyire csak lehetséges, de nem akarok különösebben semmire összpontosítani.
  • Most egy olyan fázishoz értem, amelyben erős imádatot fogok a magam előtt látott gépezet felé sugározni, miközben szabadon lebegek a térben.
  • Nehéz észben tartani, hogy ez csak egy gépezet, teljes mértékben mechanikus, nincs saját élete, amíg én nem adok neki életet, amíg nem keltem életre imádat hullámokkal.
  • Ez természetes dolog számomra, imádat hullámokat küldeni a gépezet felé, és ahogy a gépezet életre kel, viszonozni fogja ezt az imádatot, amit én hálásan befogadok, hozzáadok, és még többet küldök vissza. Visszahozom, hozzáteszek és újra elküldöm az imádat egyik hullámát a másik után.
  • Én vagyok az adományozó és az átvevő is. Az adás a kapás. Ami elvész, megkerül. A gépezet csak azért tud imádatot visszaadni, mert imádatot kap, és ahogy én megkapom, hozzáteszek.
  • A gépezet imádása életet ad neki, mintha megérintenénk valami elektromos dolgot, ami a szívbe áramlik, mint egy kisfeszültségű áramütés. Több figyelem kell ahhoz, hogy több imádatot adjunk neki. Egyre nagyobb hullámokban öntök imádatot a gépezetbe, lassan építgetve a szinte elviselhetetlen crescendóig…

Leave a Reply