NLP, NLP tréning, Mély Belső Átalakulás

A Lényegi önmagunk és a gépezet elektromos affinitása

A lényegi önmagunk és a gépezet közötti kapcsolat az elektromos mezőik közötti vonzerőn, affinitáson alapszik – amely jellegét tekintve elektromos. Az evolúció ily módon a lényegi önmagunk elektromos mezőjének átalakulását jelenti, úgy, hogy megszabadítja ettől az affinitástól.

Ha a lényegi önmagunk figyelmét szilárdan összpontosítani tudjuk egy elektromosan töltött anomáliára a gépezet elektromos mezőjében, akkor a lényegi önmagunk figyelme elegendő a torzulás megszüntetéséhez, és ahhoz, hogy normál állapotba hozza a mezőnek azt a részét.

Ha a lényegi önmagunk tudomást szerez a mező torzulásáról – és megfelelően azonosítja – akkor a figyelme érthető módon ráirányul.

Ez fontos gondolat, mert a lényegi önmagunk figyelme egy alacsony erősségű tisztító sugárzás, hasonló ahhoz, amivel az éber állapotban találkozhatunk, amely ideiglenesen hatástalanítja a krónikusságot, és ugyanakkor, stimulálja az éber állapotot reflex-reagálásokkal a gépezetben.

Nem szükséges pontosan tudnunk, hogy milyen torzulást kell helyrehozni a figyelem erejének tisztító sugárzásával.

Nevezhetjük valahogy a torzulást, láthatunk benne jelentőséget, vagy magunk elé képzelhetünk vele összefüggésben lévő képeket, de ha a lényegi önmagunk teljes figyelme ráirányul, a mező torzulása feloszlik. Általában azonban felidézünk bizonyos szellemi és érzelmi képeket és hangulatokat, amelyek összefüggésben vannak a torzulással.

Ezeket a szellemi asszociációkat jelentőségnek hívjuk; ez nem maga a töltés. A töltést nem szellemileg tároljuk. Ez egy közvetlen funkcionális visszaverődés az elektromos mezőre.
A szellemi képek csak egy iktatási rendszer, egy módszer arra, hogy megfogható értelmet adjunk az egyszerű elektromos potenciálnak, úgy, hogy a szellemi szerkezet nyomon tudja követni a gépezet mezőjének torzulásait, amelyben a memória van tárolva.

Ha a szellemi szerkezet nem adna értelmet és jelentőséget ezeknek az elektromos anomáliáknak, sehogy nem tudná felidézni az emlékeit, mert jelentőség nélkül mindegyik mező-torzulás egyforma. Végül is, ezek csak energia csomók egy energia mezőben…enyhe változata a szürkének, tengernyi szürkeség között.

Maga a tapasztalat, főleg a téridő mátrixban gyűjtött tapasztalat, egy módszer arra, hogy osztályozzuk azt, ami velünk történik egy elektromos-matematikai szinten. A perceptuális tapasztalat és a tapasztalataink elemzése csak egy a sok lehetséges módszer közül, hogy kiválogassuk, osztályozzuk, és iktassuk őket.

Az egész utazásunk az időben és térben, születésünktől a halálunkig és azon túl, csak egy módszer arra, hogy osztályozzuk, tároljuk, iktassuk és visszanyerjük azt, ami velünk történik. Ez egy módszer arra, hogy lássuk azt, ami történik. Az elektromos tapasztalatainkat a memóriánkba iktatjuk úgy, hogy mindegyik elektromos eseményhez egy határozott, emlékezetes szubjektív tapintatható hallucinációt csatolunk.

A gépezet elektromos mezőjének egymagában nincs értelme…az csak a táncoló elektronok mozgó, kavargó, állandóan változó tározója, és az elektromos mezőben történő dolgok elektromos örvényeket, zátonyokat, és zuhatagokat alkotnak.

Ahogy ez történik, a tapintható hallucinációk megmagyarázzák, hogy mi történik elektromos értelemben véve. Mindegyik esemény, akármilyen valódinak is látszik a tapintható hallucináció szubjektív értelemben véve, fizikai értelemben véve egy elektromos esemény, amely teljes mértékben mentes mindenféle objektív jelentőségtől.

Mindegyik elektromos eseménynek van időtartama. Követhetjük az eseményt, ha követjük a hallucinációkat, amelyek összefüggnek vele. Nem szabad rábíznunk a hallucinációkra, hogy megmondják, mi történt valójában; a nyers elektromos memóriában kell megbíznunk, amit követhetünk, ha megvan a kellő gyakorlatunk és tehetségünk ahhoz, hogy a tiszta elektromos állapotukban figyeljük meg az eseményeket.

Egy esemény olyasmi, ami látszólag fizikai szinten jelentkezik, de ha közelebbről megvizsgáljuk, látjuk, hogy valójában matematikai szinten van.

Követhetjük a matematikai egyenlet exponenciális görbéjét, ami az általunk emberi biológiai gépezetnek hívott elektromos mezőre gyakorolt hatást mutatja, aminek további hatása van, mivel hallucinációkat hoz létre, aminek a jelentősége alkotja az általunk személyes tapasztalatnak nevezett szubjektív eredményt.

Tapasztalati szinten, különböző szellemi képeket látunk és érzékelünk, amelyeket átérzünk, és látszólag nagyon valós és mélyen meggyőző érzéseink vannak, amelyek összefüggésben vannak a fizikai eseménnyel. Aztán az esemény elektromosan tárolásra kerül, és a tapintható hallucinációk, amelyeket összefüggésbe hozunk velük, szintén tárolásra kerülnek.

Ha tovább fejtegetjük a hallucinációkat és ezeknek a hallucinációknak a szubjektív jelentőségét – mi történt, vagy látszólag mi történt – a hallucináció csillapodhat, vagy gyengülhet, de a mező torzulása megmarad.

Minket nem igazán érdekelnek a mező torzulásaival összefüggő tapintható hallucinációk. Csak arra használjuk őket, hogy nyomon követhessük, éppen melyik mező-torzulással foglalkozunk.

A mező-torzulások feszültséget idéznek elő a mezőben, ami pedig fájdalmat okoz, amikor újra megpróbáljuk kezelni a torzulást. Csökkenthetjük a feszültséget a figyelem tisztító sugárzásával, így oszlatva el az ott tárolt elektromos potenciált, amely a mező-torzulást okozó elektromos beékelést idézi elő.

A mező torzulását a többi elektromos esemény korábbi összeütközései okozzák, amelyek, mivel hasonlónak tűnnek, összehasonlításként bekerülnek az eseménybe.

Ez a többi, látszólag hasonló esemény, szuggerálással kerül be. A befolyásolhatóság teljesen más értelmet nyer, ha belegondolunk, hogy a befolyásolhatóság az, ami meggyőz minket, hogy bevigyünk valamit a múltból egy jelenlegi eseménybe, hogy összehasonlíthassuk a jelenlegi eseményt a múltbéli eseménnyel, mert hasonlónak tűnnek.

Például, ez az esemény emlékeztethet még nyolcszáztíz látszólag hasonló eseményre – amelyek mind megpróbálják egyidejűleg elfoglalni ugyanezt a pillanatot!

Mindannyian tudjuk, hogy két vagy több dolog nem foglalhatja el ugyanazt a helyet ugyanabban az időben, és ha mégis megtennék, az a helyi tér és idő tűréshatárát túllépve összezsúfolná őket, ami csavaráshoz vezet, ahogy azt a fizikusok és mérnökök nevezik, ez egy újabb elnevezése a mező-feszültségnek.

Ha eltávolítanánk az összes korábbi látszólag hasonló eseményt a jelenlegi eseményből, akkor, tulajdonképpen, nem lenne mező-feszültség vagy torzulás, mivel az eseményben az összes feszültséget egyedül más események összeütközése okozza, ahogy megpróbálják elfoglalni ugyanazt a helyet ugyanabban az időben.

Maga az esemény nem tartalmaz feszültséget, amíg más események nem kerülnek bele. Még egy olyan mélyreható esemény, mint amikor például egy baseballütő elektromos mezője belép a gépezet elektromos mezőjébe hatalmas ütközéssel és erővel, sem fog önerőből feszültséget létrehozni az eseményben, de mivel az összeütközés bekerült az eseménybe, túlterhelés keletkezik, ami az alvás reflex állapotát hozza létre, amit általában öntudatlanságnak hívunk.

A kezdőmunkánkban megtanuljuk, hogyan hozzuk a gépezetet éber állapotba, és ugyanakkor, hogyan távolítsuk el az egész életünkből az alvást és az alvó állapot hatásait.

Ezt különbözőképpen tesszük meg. Először is, eltávolítjuk a jelenlegi alvó állapotot, és az események előrehaladtával, elkezdjük eltávolítani a korábbi alvó állapotokat.

Nekilátunk kijavítani a múltat, és sokkal messzebb megyünk, mint csupán a gépezet élete. Elkezdjük kijavítani a lényegi önmagunk elektromos mezőjét, ami nagyon régre nyúlik vissza – sokkal messzebbre, mint az idő-tér kontinuum.

Minden egy elektromos mező; minden elektromosságból van. A lényegi önmagunk és a gépezet elektromos mezője összeütköznek egymással. Mind a kettő egy nagyobb elektromos mezőn belül van, amit biológiai életnek hívunk, ami maga is egy nagyobb elektromos mezőn belül van, amit idő-tér kontinuumnak hívunk, ami egy még nagyobb mezőn belül létezik, ami annyival túl van az elektromos eseményeken, hogy csak tiszta, rendkívül bonyolult matematikai egyenletként létezik, amely nagyon egyszerű egységekből vagy építő tömbökből áll, amelyek a maguk nyers, eredeti állapotukban abszolút nem differenciáltak, és egy többé-kevésbé kimeríthetetlen fénytengert alkotnak, végtelen kiterjedésben.

Az egyenlet, ami minden jelenségnek az alapvető, de abszolút potenciális indítóoka, az akarat puszta erejével marad a helyén, és szándékosan összezúzzák a kisebb al-egyenletek, amelyek hangalakban jutnak kifejezésre, ami azt eredményezi, hogy a fény elektromos jelenséggé változik. Erről később részletesen is beszélünk.

A lényegi önmagunk a gépezet elektromos mezőjén belül és azon kicsit kívül létezik. Behatol a gépezet elektromos mezőjébe. Kölcsönösen áthatják egymást, és hatással vannak egymásra. Mindegyik átvesz valamit a másiktól.

A lényegi önmagunk elektromos mezője hajlamos egy bizonyos elektromos mezőt keresni, amelyhez affinitást érez, amit mező affinitásnak hívunk.

A lényegi önmagunk afelé a gépezet felé húzódik, amely iránt a legtöbb affinitást érzi, és így hajlamos megismételni ugyanazt a tapasztalati életet. Ez olyan, mintha egy olyan lyuk felé esne, amelybe pontosan beleillik, mint a kulcs, amely pontosan illik a zárba.

Még ha a gépezet éber állapotban van is, ez az affinitás folytatódik. Csak ha megváltoztatjuk az elektromos mezőt a transzformációs folyamat segítségével, akkor tudjuk megváltoztatni a sorsunkat, vagy karmánkat – ami alatt azt a hajlamunkat kell érteni, hogy pontosan abba a mezőbe esünk, amely iránt a legtöbb affinitást érezzük.

Végül, ahogy létrejön az átalakulás, a lényegi önmagunk elektromos mezője megváltozik. A lényegi önmagunk elektromos mezőjének ilyenfajta módosulása, ami felszabadítja őt az affinitás-vonzódástól a gépezethez, a transzformáció szó speciális és technikai meghatározása.

A speciális változások a lényegi önmagunk elektromos mezőjében, amelyek precíz ismeretekkel jöttek létre, megszabadítják őt az affinitás tényezőktől, amelyek miatt belegabalyodik az alacsonyabb elektromos mezőkbe az alsóbb dimenziókban.

Mivel a lényegi önmagunk elektromos mezője megváltozik, átalakul, elveszíti affinitását a gépezet iránt, az annak megfelelő negatív elektromos mező iránt, és az alsóbb dimenziók iránt általában.
Ha megtettük a helyes változtatásokat a lényegi önmagunk elektromos mezőjében, akkor az elkezdi keresni a magasabb dimenziójú mező statikus potenciálját.

Mindegy milyen változtatásokat eszközölünk a gépezetben, mint transzformációs szerkezetben, a mezője affinitás-vonzerő marad valami számára. Speciális vegyértéke van, kémiai-elektromos értelemben véve.

A kémiai vegyérték nem valami új, vagy rejtélyes dolog. A vegyiparban arra használják, hogy jelezzék az elektronok számát, amelyek egy elektromos lyukat alkotnak, amelybe egy pozitív töltésű részecske bele akarhat esni – akarhat, a valószínűség-általi- elkerülhetetlenség matematikai értelmében.

Egy pozitív töltésű domború részecske egy negatív zsebbe ‘akar’ vonzódni – amit lehetne homorú elektromos lyuknak nevezni az általános mezőben.

Ez a szex a legmagasabb szintű matematikai elméletben, intimitásba és keveredésbe kerülni, mert két mező éppen jól összeillik, mert pozitív és negatív, domború a homorúhoz.

Több dolog is működik itt: a kép hasonlósága, az érzelmi tartalom vagy érzelmi jelentőség hasonlósága, az intellektuális, vagy mentális jelentőség hasonlósága, részletek hasonlósága – ez alatt a hasonló illatot, látványt, vagy színt értve – perceptuális hasonlóság.

Aztán itt a töltés hasonlósága, évekre, akár évszázadokra visszamenő teljes töltés-láncolatokkal…látszólagos hasonlósága alakra, tartalomra, és intenzitásra egy elektromos anomáliával. Az agy összehasonlítással lát, összehasonlítással tanul, és összehasonlítás segítségével tájékozódik.

Befolyásolhatóak vagyunk abban az értelemben, hogy egy dolog, ami hasonlít valami másra, azt sugalmazza, hogy mindkettőt tegyük ki egy szintézis fúziónak, és együtt kategorizáljuk őket, hogy ezzel tároló helyet spóroljunk meg a memória részlegekben.

Nem gondolunk erre az automatikus összehasonlító folyamatra; nem a tudomásunkkal történik. Ez nem egy bekövetkező intellektuális folyamat.

A hasonlóságot olyan gyorsan érzékeljük, hogy a perceptuális tudatosságunk nélkül hasonló esetek milliói, billiói, sőt, trilliói kerülhetnek összeütközésbe, ami annak az elektromos eseménynek a tartós torzulásához vezethet. Tartós, azaz, addig tart, amíg nincs rá mód, hogy visszamenjünk és eltávolítsuk.

Ez megtörténhet tucatszor, több százszor, sőt több ezerszer is, egyetlen eseménynél. Az összeütközések kitörése szuggesztióval kerül be. Ez a szuggesztió elektromos jellegű. És a szuggesztió perceptuális szuggesztióban van; olyan gyors, hogy messze a tudatossági szintünk alatt történik.

Tudhatjuk, hogy valami történt. Érezhetjük a mező torzulásának hatását, de nem tudjuk pontosan, hogy mi történt, amíg nem pillantunk rá az eseményre, amíg nem vizsgáljuk meg, nagyítjuk fel, és kezdjük átvizsgálni elektromosan a töltés szempontjából. Aztán láthatjuk, hogy mit tettünk, mit szabadítottunk magunkra tudtunkon kívül a szuggesztió által.

Rájövünk, hogy a gépezet nem csak hogy behozta a saját összehasonlítóit, de a lényegi önmagunk elektromos mezőjétől is kölcsönvett; megdézsmálta a lényegi önmagunk elektromos mezőjének tároló részlegeit is, összekeverve az ügyet azokkal az eseményekkel, amelyek akkor történtek, amikor a lényegi önmagunk még halványan sem volt emberi. Könnyű elképzelni, hogy ez milyen torzulást hozna létre a gépezet elektromos mezőjében.

Legyen a lényegi önmagunk az ‘A’ diszk. Megvannak az alap programjai, amelyekkel feldolgozza az információkat, és amelyekkel valamiféle átjárót tapasztal a nagyobb elektromos mezőn keresztül, amit idő-tér kontinuumnak hívunk.

Ezen túlmenően, a saját memóriáját is tárolja mint önmagát. A lényegi önmaga a saját memóriája, abban az értelemben, hogy a memória elektromosan van tárolva egy speciális alakban, jelen esetben, individuumként kifejezve, önismerettel és egyéni létezés érzettel, és határozott helyet foglalva el a matematikai egyenletben, amely tartalmazza az összes részhalmazt és változót, amelynek a lényegi önmagunk a részese.

Egy-egy határozott esemény emlékei valójában torzulások a mezőben. Nem akarjuk kitörölni a teljes memóriát, csak kitöröljük az összeütközéseket, amelyek mátrix torzulásokat okoztak, olyan mintákat, amelyek a memória egyes részeit hozzáférhetetlenné, sőt, fájdalmassá teszik.

Helyre akarjuk állítani a memóriát, mert hiba csúszott az ‘A’ diszkbe, a lényegi önmagunk memória részlegeibe, annak eredményeként, hogy szembekerült különböző külső mező-torzulásokkal, amelyek belső mező-torzulásokat hoztak létre.

Minek fogjuk nevezni, ha valami történni fog, ha a memória elkezdi felmondani a szolgálatot? Rossz részlegek? Rendszerösszeomlás? Némelyik ember tapasztalatit önmagáról lehetne rendszerösszeomlásnak nevezni.

Rendszerösszeomlást láthatunk, ha valaki teljesen megadja magát. Láthatunk valakit, akinek rossz memória részlegei vannak, a saját elektromos mezőinek területei, amelyekre inkább nem térne vissza, nem pillantana meg, nem közelítene meg. Senki sem akar rossz részlegekkel szembekerülni, vagy azokat újrastimulálni.

A ‘B’ diszk a gépezet tapasztalati memóriája, plusz amit a gépezet kölcsönvett a lényegi önmagunktól és más gépezetektől önprogramozás és kondicionálás segítségével. Ha elvesszük az ‘A’ diszk alap programját, a ‘B’ diszk semmit nem ér. Nincs léte; nincs önmaga.

Kölcsönveszi az ‘A’ diszktől a lényegi önmagunk memóriáját és programjait a létezése érdekében, az életéért, öntudatáért. Az ‘A’ diszk nélkül még annyira sincs tudatában önmagának, hogy tudatosságot erőltessen magára.

Egy gépezet nem lehet öntudatos. Öntudatosságát a lényegi önmagunktól kölcsönzi. A lényegi önmagunkkal van telítve.

Ebből az okból kifolyólag, nem akarja, hogy a lényegi önmagunk elhagyja; ha megtenné, tudja, hogy elveszítené az öntudatosság, a telítettség érzetét, az érzést, hogy tele van élettel, tele van jelenléttel. Nem akarja elveszíteni a látogatóját. Nem akarja, hogy elhagyják, de ő sem akar elmenni. Ha már egyszer átjárták, azt akarja, hogy ez így is maradjon.

Tehát sürgősen el akarja csábítani a lényegi önmagunkat. Matematikailag és elektromosan csábít, és ha erre a csábításra válaszol a lényegi önmagunk, a létrejövő kényszerű affinitás-vonzerő olyan, mint a lényegi önmagunk működési zavara, ami az átalakulás orvoslását mutatja szükségesnek.

Ez az affinitás erő nem az asszociatív elmén, vagy az asszociatív érzelmeken alapszik, hanem a fény, hang és elektromosság teljes hullámképének az analógiájára, vagy hasonlóságaira.

Az átalakulás előtt, a lényegi önmagunknak tetszenek a biológiai affinitás struktúrák, és nem törődik azzal, hogy azokat hogyan elégítik ki. Válaszol a gépezetnek, miközben a gépezet pedig válaszol az élvezet központ stimulálására.

Az azonosulás a gépezettel kielégít egy bizonyos elektromos sóvárgást, az élvezet központ sóvárgását, ami a lényegi önmagunk aberrációjává vált.

Minél közelebb van az affinitás a lényegi önmagunk és a gépezet között, annál jobban csökken a sóvárgás…kevesebb a zavaró hullám. A lebegési frekvencia rezgése csökken, ezért a sóvárgás fájdalma enyhül.

A fájdalom kinyilvánulhat epekedés vagy sóvárgás formájában is. Tulajdonképpen úgy néz ki, mint a sóvárgás egy bizonyos élvezet, vagy telítettség után, de valójában ez a különbözőségnek, a mező disszonanciájának a csökkenése, vagy visszafejlődése, ami bizalmas viszonnyal elégül ki.

Persze, ha a lényegi önmagunk nem lenne bevonva a gépezetbe, az átalakulás és az evolúció nem lenne lehetséges, tehát, bár véletlenül keletkezett, vehetjük egy szerencsés véletlennek, ami olyan esélyt ad nekünk, amire másképp nem lenne lehetőségünk.

Ne felejtsük el, hogy a gépezetnek erős és aktív akarata van, bár nem valódi akarat. A gépezet akarata mechanikus, és rögzített, és ezért a gépezet vonzódása a lényegi önmagunk iránt is elektromosan csábító. De a lényegi önmagunknak megvan az a képessége is, hogy a csábítást eszközként használja.

A kétféle csábítás, amit alkalmaz, az egyetlen igazi képessége az akaratra. Ez a két valódi erő – a jelenlét akarata, ami csak annyit jelent, hogy az akarat jelen van a jelenlétben, és a figyelem akarata egy tárgyon, legyen az tapintható, szilárd vagy elvont, töményített vagy szóródott – csábító abban az értelemben, hogy alkalmazásuk arra kényszeríti a gépezetet, hogy reflexíven válaszoljon az éber állapotra, ugyanúgy, ahogy a gépezet motorközpontja reagálna a szeretkezés stimulálására.

A lényegi önmagunk még egy csábító erőt tud alkalmazni, hozzátéve ennek a két valódi erőnek az erejéhez. Ezt a kiegészítő erőt imádatnak hívják. Az imádat az egyetlen igazi érzelem, amit a lényegi önmagunk még az átalakulás előtt kifejlesztett.

Megfelelő gyakorlással, megtanulhatjuk megállapítani, hogy sikeresen aktiváltuk-e a figyelem akaratát, a jelenlét akaratát, vagy az imádat erejét.

Láthatjuk, hogy a gépezet aktív vagy passzív-e, és hogy a lényegi önmagunk aktív vagy passzív-e a gépezethez képest.

A két mező összeütközésének pontos fokát is megállapíthatjuk. Minél aktívabb a gépezet elektromos mezője, annál inkább azt mondjuk, hogy az alvó állapot aktív. Minél kevésbé aktív, annál többet érjük el az éber állapotot, és annál jobban kinyilvánul a lényegi önmagunk elektromos mezője.

A tudatosságunk nem tud információt szerezni az elektromos mezőről és az elektromos eseményekről asszociatív képek nélkül. Nem ragadhatjuk meg a mezőt az általános tudatosságunkkal, de tudunk a magunkban lévő képekről, érzésekről, érzékelésekről, és gondolatokról, és belső párbeszédet folytatunk, amelyben állandóan változó következtetéseket vonunk le mindenből, amit tapasztalunk.

Tisztában vagyunk a szellemi képekkel, az általunk nekik tulajdonított jelentőséggel, a megfontolásainkkal, érzelmeinkkel, vagy legalábbis azzal, hogy hogyan érezzük magunkat az érzelmeink által. Tisztában vagyunk az érzékeléseinkkel, amelyeket az érzelmeink hoznak létre – az érzelmeink összeütközése a szellemi mezővel.

Ha tudatában leszünk a saját elektromos mezőnknek, észre fogunk venni egy speciális mintában keletkező határozott elektromos áramlást. Úgy érezhetjük magunkat ebben az értelemben, mint apró méhek raja, amelyben mindegyik méh látszólag erősen fel van töltve saját elektromos mezővel.

Ez a valódi tudatosság első jele. Tudatában vagyunk önmagunknak; tudtunk magunkról egy vagy két pillanatig. Ha ezen elgondolkozunk, rájövünk, hogy mi csak egy elektromos mező vagyunk egy elektromos mezőn belül, amely összeütközik egy olyan elektromos mezővel, ami iránt affinitást érez. És mi a gépezet matematikai értelemben véve? Egy nemlétezés, egy lyuk, amelybe beleestünk, és amelyben bent ragadtunk, és bent is maradunk, mert soha nem fog természetes úton elpusztulni, és szétszóródni a nagyobb elektromos mezőben, amelynek a halhatatlan része.

Ez a mi kollégánk, a lelki társunk, az ideális partnerünk, és hacsak nem teszünk ellene valamit, örökre együtt maradunk. Egy fekete lyukba estünk, és hacsak valami nem változik meg komolyan, ott is maradunk ebben a fekete lyukban, visszatérve a gravitációs központja köré.

Mit tehetne az elektromos mező ezzel a helyzettel? Az átalakulás, tudjuk, hogy csökkenti az affinitást a lényegi önmagunk és a gépezet között. Az affinitás csökkenése ezért csak azután következhet be, ha a gépezet már ellátta a funkcióit, mint transzformációs szerkezet.

Ha semmi más nem történt, a gépezet és a lényegi önmagunk soha nem fog iskolába vonzódni, de bizonyos körülmények között, ugyanaz az affinitás vonzza őket, ami mindenekelőtt összehozta a lényegi önmagunkat a gépezettel.

Az iskola nem csak egy olyan hely, ahol az emberek összegyűlnek, hogy valami újat tanuljanak a szellemi szerkezetükkel. Egy valódi iskola tulajdonképpen egy anomália – az energia nagyon szokatlan eltolódása – a nagyobb elektromos mezőben.

Affinitást idéz elő a lényegi önmagunk mezője iránt és a gépezet mezője iránt is. Véletlenül vagy szándékosan – általában egy iskola korai fejlődési szakaszban lévő tagjának valamilyen szándékos zavarása eredményeként, ami lehet akár csak egy futólagos találkozás – a gépezet kombinált mezője és a lényegi önmagunk iskola iránti affinitást hoz létre.

Az iskola mezője soha nem fog megváltozni. Egy bizonyos ponton, az affinitásunk az iskola iránt csökkenni fog és így otthagyjuk.

Vagy a lényegi önmagunk érte el az átalakulást, ebben az esetben nincs többé szüksége iskolára, vagy a lényegi önmagunk és a gépezet kombinált mezője tér vissza a megszokott állapothoz, ebben az esetben nem érez több affinitást az iskola iránt, mint más hasonló mezők billiói iránt. Vagy azért megy el, mert kifejlődött, vagy azért, mert áthárult.

Ebben az értelemben nincs nagyobb hatalmunk az iskolai jelenlétünk felett, mint a teljesen önkéntelen jelenlétünk felett a gépezetben. Azok az emberek, akik elhagyják az iskolát, nem emlékeznek az iskolára. Nem tudják, miért voltak ott. Mintha a memóriájuknak azt a részét kitörölték volna. Visszatértek az átlagos élethez, és újra átlagossá váltak. Az indítóokuk az iskolába járásra többé nem világos számukra.

Két dolog történhetett. A lényegi önmagunk kibontakozott a gépezetből, és, ebben az esetben a gépezet üresen tér vissza az átlagos életbe, és nincs emléke az iskoláról. A lényegi önmagunk sikeres volt az átalakulásban, de nem a Munkában, ezért megszabadult a gépezettől, amely visszatért az átlagos élethez.

Bizonyos értelemben, ezek az emberek halottak, üresek. Látni lehet a szemükön. Nincs otthon senki. Csak kicsit, vagy egyáltalán nem emlékeznek rá, hogy valaha lettek volna iskolában, és nincs kivehető céljuk az esetleges iskolába járással. Vagy, nem tudták véghezvinni, amit elhatároztak, ebben az esetben degeneráltság jön létre, és a lényegi önmagunk és a gépezet mindketten visszatérnek az átlagos élethez; nagyon jó memóriájuk lesz, de kudarcot és dühöt fognak érezni – ez az önutálat.

Néha láthatjuk ugyanazt a mintaképet visszatérni egy másik vevővel. Néhány “üresség” éveken át az iskola körül lebzsel, puszta megszokásból.

Az átlagos világban ez nagyon is megfigyelhető az egyetemi rendszerben. Az emberek főiskolára járnak, aztán a főiskola körül maradnak puszta lendületből, több évvel a diplomaosztás után is.

Az iskolába járás emlékei a lényegi önmagunkhoz tartoznak, és amikor a lényegi önmagunk kiemelkedik a gépezetből, a gépezet csak kicsit, vagy egyáltalán nem emlékszik a tényleges eseményekre, amelyek akkor történtek, amíg iskolában volt, bár halványan emlékezhet arra, hogy valamilyen formában – arra nem emlékszik, hogy hogyan, vagy miért – részese volt az iskolának.

És ez persze nagyon is természetes módon történik. Végül is, a gépezetnek csak a gépezet memóriája van, és az mindenre nagyon világosan emlékszik, azaz, addig a pontig, amikor iskolába került, és aztán az iskola után történtekre, de szelektív amnéziája van azokra a dolgokra nézve, amelyek az iskolában eltöltött idő alatt történtek.

Nem lesz kudarc érzete, csak enyhe zavarodottsága. El sem tudja képzelni, hogy mit csinálhatott egy iskolában. Ez egy olyan gépezetnél a legfeltűnőbb, amelyiket elhagyta a lényegi önmaga.

Egy másik esetben, a lényegi önmagunk végül feladja a harcot, lecsillapodik, és életének hátralévő részét a gépezetben tölti. Ez egy nagyon szánalmas helyzet. Bár jó emlékei vannak – sőt, kedves emlékei – az iskoláról, és az egyén fenntarthatja a kapcsolatot az iskolával, mégis kudarcot vallott, és fájdalmasan tudatában van ennek.

Van egy harmadik eset is. A lényegi önmagunk elérte az átalakulást, és belépett a Munkába, ebben az esetben, a gépezet és a lényegi önmagunk eggyé válik; a gépezet és a lényegi önmagunk affinitása eltűnik mindkét fél eltűnésével, egy harmadik személyt létrehozva, akinek új affinitása van valami még magasztosabb iránt.

Ebben az esetben, ellopjuk a gépezetet a Munkához; senkinek nem hiányzik; a gépezet egyszerűen kimarad az élet főáramlatából. Csak nagyon kevés ilyen gépezetet távolítunk el, és statisztikailag a tevékenységünket a természet nem észleli, és a természet nem válaszol lesújtó bosszúval.

Ha a lényegi önmagunk olyannyira átalakul, hogy belép a Munkába, akkor a gépezet és a lényegi önmagunk eggyé válik – a kettőből egy lesz. Egy másodlagos átalakulás jön létre, amikor valaki belép a Munkába, amelyben a gépezet új típusú transzformációs szerkezetté alakul.

Így tehát három eltérő esettel van dolgunk…az első esetben, teljes kudarc, totális összeomlás következett be; a gépezet megmarad olyannak, amilyen volt, és a lényegi önmagunk is megmarad olyannak, amilyen volt. Egyszerűen mindketten elmennek, és visszatér minden a régi kerékvágásba.

A második esetben, a lényegi önmagunk némileg kibontakozott, és elhagyja az üres gépezetet, hogy visszatérjen a megszokott mindennapi rutinjához. A lényegi önmagunk többé nem húzódik be abba a konkrét gépezetbe, de mivel nem teljesen szabad, végül valamibe behúzódik, de valami magasztosabba, amelyben lehet is meg nem is lehetőség a további átalakulásra.

Néha a magasabb dimenzióba lépés önmagában zsákutca lehet, mert onnan a lehetőségek nem biztos, hogy jelentkeznek.

A harmadik esetben, egy kölcsönös, viszonyos beavatás és átalakulás jöhet létre, amelyben a lényegi önmagunk nem lépi túl a gépezetet, és a gépezet egy kölcsönösen spirális viszonyos beavatással közelít az átalakulás felé, így aztán gyakorlati célokból kifolyólag, végül, a két elektromos mező annyira hasonlóvá válik, hogy nincs különbség a lényegi önmagunk és a gépezet között.

Lehetetlen belépni a Munkába egy átalakult gépezet nélkül, ugyanakkor, a felkészülés a Munkára biztosítja a szükségességet az átalakuláshoz, és olyan helyzetbe hoz minket, amelyben az átalakulás elkerülhetetlenül szükséges.

Végül, a saját elengedhetetlen megsemmisülésünk az átalakulás folyamata során visszafordítható a gépezet irányába, az egész folyamat közben.

Ez kifejezésre talál a szerető és a kedvese misztikus versében. Ahogy mindketten lépnek egy-egy fokot a létrán, segítenek egymásnak a beavatás kölcsönös, viszonyos módszerével. Te segítesz nekem, én segítek neked. Ez kifejezésre talál egy hajdani népi szólásban, “kéz kezet mos”.

Elhagyhatjuk a gépezetet, ha akarjuk, és kapcsolatba léphetünk egy felsőbbrendű individuummal, ha megszabadulunk a gépezet elektromos mezőjének csábításától, ami annyit tesz, hogy kijutunk egy lyukból és bekerülünk egy másik lyukba; egy kellemesebb lyukba, egy fennköltebb lyukba, de mégis csak egy lyukba.

A másik alternatíva, hogy azzal dolgozunk, amink pillanatnyilag van. Használhatjuk a jelenlegi helyzetünket arra, hogy felkészítsük magunkat és befogadtassuk magunkat a Munkába.

Előfordulhat, hogy fel akarjuk majd adni, és kinyújtani a kezünket valami magasztosabb felé, de nincs rá garancia, hogy valami magasztosabbal jobban belelendülnénk a Munkába, mint azzal, amink pillanatnyilag van.

Sőt, ennek az esélye igen kicsi, mivel bekerülhetünk egy olyan túlfűtött, és mélységesen változtathatatlan helyzetbe, amelyből nincs menekvés.

A legjobb várható helyzet erre az esetre az lenne, ha a lényegi önmagunk ténylegesen folytatná a kibontakozást, de nincs rá garancia; lehet, hogy jobban teljesítene, mint a jelenlegi helyzetben, lehet, hogy rosszabbul. Semmi sem biztos ezzel kapcsolatban.

Nem tudjuk, hogy hol van nagyobb esély arra, hogy bekerüljünk a Munkába. Mégis, bizonyos értelemben, tudjuk, milyenek a kilátások. Ha valahol a vonal mentén evolúciós hibát követünk el, ha elfeledkezünk arról, hogy a gépezetnek szüksége van arra, hogy velünk együtt fejlődjön, ha magunk mögött hagyjuk a gépezetet, mert egy fok helyett két fokot léptünk a létrán, akkor nincs más lehetőségünk, mint keresni valami magasztosabbat, mert a kapcsolatunk a gépezettel automatikusan megszakad.

Olyan helyzetben találjuk magunkat, hogy kénytelenek leszünk keresni egy fennköltebb individuumot, akivel belépünk a Munkába, és mindeközben, az emberi világban, visszaadjuk azt, amelyik üres. Ez megmutatja, hogy egyáltalán nem vagyunk belátással a munkatársunk iránt, és hogy mindenképpen felkészületlenek vagyunk ahhoz, hogy belépjünk a Munkába.

Ha türelmetlenné válunk magunkkal szemben, a gépezettel szemben, a helyzettel szemben, azért, mert nem haladunk, dönthetünk úgy, hogy egyszerre két létrafokot lépünk, bár pontosan tisztában vagyunk vele, hogy a gépezet valószínűleg nem tudja tartani velünk a lépést.

Az igazi szabadság megízlelése könnyen elcsábíthat minket az isteni rabszolgaság fogalmától, amely alatt a szándékos munkakapcsolatot értem a gépezettel.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy a gépezet egy üres lyuk az elektromos mezőben, amelybe beleestünk. Ez egy hely, amelyet elfoglalunk, nem önmagában véve egy tárgy.

Ha egy gépezet iskolába kerül, bizonyos értelemben elmozdítottunk egy lyukat a jogos helyéről, a megszokott sorsától. Könnyen előfordulhat, hogy annyira izgatottá válunk a megszokott sorsunktól való ideiglenes szabadulásunk miatt – és biztosak lehetünk benne, hogy ez tényleg csak ideiglenes, egy menedék, amit az iskola biztosít, abból a célból, hogy megadja valakinek azt a szabadságot, hogy felkészüljön a Munkára – hogy végül kísértésbe esünk, hogy elszökjünk, és akkor elveszítjük a helyünket a Munkában, mert a gépezet élete a jogos helyünk a Munkában, ha elfogadjuk a kihívást.

Akkor egy másik lehetséges helyet kell keresnünk a Munkában, egy másik gépezetet, és remélhetőleg, végül megint eljutunk egy iskolába, bizonyos feltételek mellett.

Persze megtörténhet, hogy az új gépezet soha nem teljesíti ezeket a feltételeket, vagy nem lesz abban az időben elérhető iskola. Csak annyian vannak, amennyien bármelyik percben lehetnek az iskolában. Az iskolában egy sor merev, és kérlelhetetlen elektromos szabályhoz vagyunk kötve.

A vonzódás az iskolához nem érdekeltségen, információn, vagy véletlenen múlik, hanem elektromos affinitáson. Ha valakinek nincs affinitása egy iskola iránt, akkor igazából nem is tud iskolába járni.

Leave a Reply